– Van benne valami fém vagy vas? – kérdezte kánonban két férfi a konténer mellett.

– Semmi, aminek értéke lenne, csak az apám élete van benne – feleltem.

Csípős áprilisi nap volt: se nem tél, se nem tavasz, és valahogy én is megragadtam ebben az átmeneti létben. Ha őszinte akarok lenni, számomra már akkor megállt az idő, amikor apám hat évvel azelőtt lebénult. Megmaradtam szemtelen, lázadó tizennyolc éves kamaszlánynak, aki pont átlépné az élet küszöbét, de valahogy nem jut tovább a lábtörlőnél, belefagyva abba a pillanatba, ahogyan meglátom apámat élet és halál között egy kórházi ágyon.

A döbbenet és a rácsodálkozás lesz az alapállapotom a tehetetlenségre hatványozva minden új jelenséggel szemben, ami ér, és ami megmutatja, hogy milyen hirtelen tud kegyetlen lenni a sors.

Súlytalan űrben lebegtünk még hat évet a betegségét követően, ahol nem volt semmi támpontunk, még a gravitáció sem volt velünk. A legfélelmetesebb szókapcsolat az „agyi történés” lett számomra, a legfélelmetesebb szám pedig a hármas. Mert: „A harmadik ilyen biztosan elviszi” – mondták az orvosok.

Fekve próbáltam kinyomni egy olyan súlyt, aminek terhe alatt állva megroskadtam, de lemérhetetlen volt a felelősség tömege, ami azzal járt, hogy ne következzen be nála agyi történés.

Igyekeztem megkímélni őt a környezet kártékony hatásaitól, és elhallgatni előle mindent, amit az emberi kicsinyesség nap mint nap szolgáltatott. Például egy akkori családtag csengetésére nem nyitott azonnal ajtót, mivel azt hitte, rajta kívül ott van a lakásban a volt férjem, és mivel állapota nem tette lehetővé a fürge mozgást, ezért nem ugrott azonnal, az egész „család” viszont nekem ugrott, hogy apukám szánt szándékkal nem engedte be a rokont.

Ilyen alaptalan feltételezésekkel nem volt energiám foglalkozni, meg sem cáfoltam, mert annyira képtelenségnek tartottam, így aztán mindent úgy hittek el, ahogy a saját belső hangjuk diktálta.

Mióta meghalt, már nincs kiért szűrnöm ezeket a külső hatásokat, és azóta újra észrevétlenül beférkőznek olyan dolgok, amiket korábban távol tudtam tartani.

Bár hiába próbáltam őt óvni, azt nem tudtam megakadályozni, hogy ne nézze a politikai műsorokat.

Mostanában mindennap elmondom magamnak a híreket olvasva: ha apám még élne, már nem élne.

Mint sokat tapasztalt embernek, neki is fejlett volt az igazságérzete, így a mai világ történései már bőven azon a ponton túl lennének, ami számára a tűréshatárt jelenti.

Fém vagy vas nem maradt utána, semmi, amit a MÉH-telepen pénzzé lehetne tenni, de amíg élt, olyan volt számomra vele lenni és beszélgetni, mintha egy második „anyaméh-telepen” lennék.

Ki tudja, talán lassan megtanulom magam miatt alkalmazni, amit egyszer az ő érdekében már sikerült elsajátítanom, és újra létrejön egy burok, amin nem tud keresztülhatolni semmi felesleges és káros.

Addig is nekilátok saját életem képzelt konténeréből különválogatni az ócskavasakat és a színesfémeket.