Vajon öregszik már a húsz éves közönségbevonás a Káva Kulturális Műhely háza táján, mint Lady Lear című produkció öregasszonyai? Vagy kezdene felelősen gondolkodni, mint a felnőtt gyerekek? Az előadás leginkább zavarba ejtő – és elég komoly kérdést felvető – eleme éppen ez, ami a társulat védjegye.

Mit lehet kezdeni az öregedéssel, ha az ember csak szemlélője annak? Ezt a kérdést veti fel a magát „a résztvevő színházának” nevező Káva Kulturális Műhely előadása, amely egy idős asszony, Gabi néni fokozatos leépülését, illetve családja ugyancsak fokozódó kétségbeesését mutatja be. A három testvér, mint egy labdát, úgy passzolgatja egymásnak az anyjukról való gondoskodás felelősségét, aki mindeközben folyamatos figyelemre vágyik. Az anya és a fiúk közötti zavar kiindulópontja talán éppen az a kérdés, hogy ez az igény sok-e, vagy kevés. És bár mind a cím, mind a három testvér adja a párhuzamot Shakespeare Lear királyával, a Lady Lear e kontextus részletes ismerete nélkül is teljesen élvezhető.

lady_lear_bergh_sandor-1-380x285

A szereplőktől mindvégig feszes, érzékeny, profi színészi játékot látunk, Gabi nénit a különböző jelenetekben a fiait is játszó színészek – Gyombolai Gábor, Bori Viktor, Sereglei András – alakítják, mindenfajta a férfi-játszik-öreg-nőt helyzetből ócska műsorokban sajnos magától értetődő túlripacskodás nélkül, sőt, az előadás egy meghatározó, szürreális pontján egyszerre mindhárman öregasszonyként totyognak be a színpadra. A „Gabi nénik” jelenléte minden szituációban egyszerre vicces és mélységesen szomorú, valahogy úgy, ahogyan az életben is. Az, hogy az előadás előrehaladtával ezt a kettős állapotot mégis inkább a komikumtól a tragikum felé mozgónak érezzük, leginkább a Gabi nénin kívüli figuráknak köszönhető.

Minden embernek megvan a maga élete, amiből nem tud kilépni és segíteni. Az ő szempontjuk a folyamatos tehetetlenség, ami egyre inkább eluralkodik. A lavinát Dávid indítja el, aki épp az előadás kezdetéig tartott ki – inkább felnőni nem tudásból, mint hűségből – a mama mellett, amikor is egy visszautasíthatatlan ajánlatot kapott. Csaba boldog, házas ember, feleségével épp az első gyermeküket várják, így váratlanul éri őket az eleinte rájuk szakadó feladat, hogy gondoskodjanak a mamáról. A harmadik testvér, a zárkózott természetű – némi késleltetéssel felbukkanó – Miklós (Gyombolai Gábor) alapvetően külföldön él és dolgozik, a családot inkább pénzzel tudja támogatni, mint jelenléttel. Mindhárman felelősségteljes feladatnak érzik az anyjukról való gondoskodást, ám – nagyjából mindhármuk részéről érthető módon – nem tudnak elég időt és energiát szánni rá.

lady_lear

Az ő szempontjukból Miklós fia, Bence (Kardos János) mintha jelen se lenne az egész helyzetben, pedig ő az, aki jól érezhetően átlátja, mire van szüksége a nagyanyjának, és tudná is feltétel nélkül szeretni. Egy rendkívül kedves féljelenet erejéig még látjuk is ezt megvalósulni. Itt a félig lebénult, szenilis nagymama sütni tanítja az unokáját, aki őszinte kíváncsisággal figyeli a nagyi minden szavát és mozdulatát. Még az se zavarja, amikor megkapja, hogy nem tud elég erősen dagasztani. Pár percen belül aztán ebbe a meghittségbe ront bele Miklós, és folytatódik a kilátástalan őrlődés a megoldatlan problémával. Az apa nem akarja belerángatni Bencét a Gabi nénivel való törődés nehézségeibe, a fiú viszont nem érti, egyáltalán mi ebben a nehézség, és miért nem tud senki csak annyira figyelni a nagyira, mint ő, addig a féljelenet erejéig.

Pontosan e probléma megoldatlansága miatt vannak kettős érzéseim az előadásnak azon pontjaival kapcsolatban, amikor a szereplők a közönséggel beszélgetve próbálják megértetni saját szempontjaikat. Segítséget kérnek a közös megoldáshoz – egymástól szorosan elszeparálva. A közönséget négy részre osztják: egy részre egy színész jut. Dávid szavaiból – aki a mi csoportunkkal próbált párbeszédbe lépni – inkább csak a testvéreivel szembeni egóméregetés hallatszódott, mint a valódi segítségkérés egy közös megoldásra. Arról nem is beszélve – amire egy, velem egy blokkban ülő néző mutatott rá -, hogy ha el is hangzanak fontos dolgok, azokat akkor sem a közönséggel kellene megbeszélni, hanem egymással. Ezt azonban nem látjuk a későbbiekben, a nézőkkel való beszélgetést követően mindössze csak arra jut idő, hogy a saját terükbe visszavonuló szereplők hangosan összefoglalják maguknak, milyen tanácsokat kaptak az elmúlt percekben, majd újabb jelenetek következnek az öregedés fájdalmas szakaszaiból.

lady_lear_andraska_gabor

Egyfelől mintha a Gabi néni helyzete könnyítésére tett kísérleteknek semmi közük nem lenne a közönséggel miattuk kialakult diskurzushoz, másfelől pedig nem tudom, erről mennyire tehetek én, mint az előadásba – elméletileg – bevont néző. Mert a Lady Lear legnagyobb kérdése az, hogy egyáltalán lehetséges-e, hogy a családtagok a közönség segítségével találnak közös megoldást a fokozatosan leépülő anya segítésére, mielőtt az másodjára is kórházba kerülne. Hogy egyáltalán kiterjedhet-e idáig ennek az egyébként formailag kifejezetten jól sikerült, erős előadásnak az interaktivitása. Számomra erre is vonatkozik az orvos (Takács Gábor) szájából elhangzó zárómondat: „Még csak most jön a neheze”.