„Ekkora nagyításban még inkább látszik a kisszerűség: a kardinális kérdés minden nap az, melyik testvérnő kaparintja meg a legszebb nercbundát a halálraítélt zsidóktól lopott holmik kupacából.” Vilmos Eszter recenziója Zoltán Gábor Orgia című regényéről.

„A holokauszt mint történelmi esemény a náci Németországban kezdődött, a wannsee-i konferenciával 1942 januárjában, majd az SS és a német megszálló hadsereg révén Európa szinte összes régiójába eljutott. Európa ma tele van ennek a zsidó életet és kultúrát hihetetlenül gyorsan elpusztító népirtásnak a helyszíneivel” – írja Aleida Assmann.[1] Az elsőre triviálisnak tűnő kijelentés valójában igen pontosan összegzi a holokauszt mai státuszát: amellett, hogy időben behatárolható történelmi eseményként tekintünk rá, ma is a helyszínei, szereplői és leszármazottai között élünk, az – elhallgatással és készakart felejtéssel többszörösen próbára tett – emlékezete pedig kétségtelenül jelenvaló.

Zoltán Gábor Orgia című regényének kiindulópontja pontosan ez: a hely emlékezete. Az 1944-ben játszódó cselekmény fullasztóan szűk és kényelmetlenül ismerős térben, a budapesti Városmajorban játszódik. A szöveg testközelbe hozza a magyar nyilasok minden képzeletet felülmúlóan kegyetlen cselekedeteit, lehetetlenné téve ezzel a felelősség hárítását és még eggyel elodázhatatlanabbá a múlttal való szembenézést. Nem a német- vagy lengyelországi koncentrációs táborokról olvasunk itt, hanem a Városmajorról vagy a Maros utcai kórházról. Nem a jól ismert náci vezérekről, hanem Kun páterről és feltörekvő, hungarista fiatalokról, a lehető legbanálisabb gonoszokról szól a regény, a tizenkettedik kerület kellős közepén. Ahogy Szűcs Teri is megjegyzi, „[i]tt a gesztus lényege a plasztikussá tétel és a láttatás, hogy a közöny cinizmusának ne maradjon tér, s hogy a szemünket ne tudjuk elfordítani arról, amit mutatnak nekünk – esetleg épp a saját házunkban, utcánkban.”[2]

zg-orgia-borito

A főszereplő a vasgyáros Renner, aki félúton van a két világ, nyilasok és zsidók, elkövetők és áldozatok között. Noha ő maga keresztény, mind felesége, mind szeretője zsidó származású; velük együtt kerül a nyilasközponba, ahol először válogatott kínzásoknak alávetett fogolyként, majd látszólag többé-kevésbé asszimilálódó nyilasként van jelen. Az első oldalakon a verések utáni napokban találkozunk Rennerrel, aki már a nyilasoknak teljesít szolgálatot: kisteherautójával friss hullákat szállít a Dunába a Városmajor 37-ből. Nagyrészt az ő tekintetén és a szenvtelen, rövid mondatokban beszélő, mindentudó narrátor elbeszélésén keresztül szembesülünk azzal, hogy gyakorolják önkényes hatalmukat a nyilasok, az emberség minden addig vélt határát átlépve. A regény paratextusai nyilvánvalóvá teszik, hogy az Orgiában olvasható, kíméletlen részletességgel leírt emberkínzások és a legkülönbözőbb felállásokban, változatos eszközökkel (nemi szervvel, gumibottal, bakanccsal, géppuskával) végeztetett szexuális cselekvések mind pontosan dokumentált események reprezentációi.

Különös módon tesz tanúságot a regény: az áldozatok neve nem szerepel a szövegben, az elkövetőké viszont igen. Az Orgia így valamiféle fordított emlékművé válik, nem egytől egyig, nevük alapján tekintünk végig az áldozatokon (mint például Daša Drndić Sonnenschein című dokumentumregényében, amelynek közepén a holokauszt során meggyilkolt, több mint 9000 olasz zsidó nevét olvassuk felsorolva), hanem azzal szembesülünk, mit éltek át és pontosan kik voltak, akik mindezt megtették velük.

Kényelmetlenül közel kerülünk a nyilasokhoz: lassan megtanuljuk a nyelvüket – meglátjuk, ki mennyire aggilis és effektív, mi mennyire unmöglich, mi a haletetés és az úsztatás. Ekkora nagyításban még inkább látszik a kisszerűség: a kardinális kérdés minden nap az, melyik testvérnő kaparintja meg a legszebb nercbundát a halálraítélt zsidóktól lopott holmik kupacából. Kerpel-Fronius Gábor rávilágít, hogy „nem is annyira a zsidók mint zsidók, hanem a zsidók mint egy olyan (polgári) kultúra hordozói ellen fordul az indulatuk, amelyből ők maguk ki vannak rekesztve, amelynek kifinomult kódjait nem ismerik, nyelvét nem beszélik, tárgyi rekvizítumait nem birtokolják, amelynek elérésére normális körülmények között esélyük sem lenne, a világ önmagából való kifordulásával azonban egyszerre az ölükbe hullott.”[3]

Ebben az önmagából kifordult világban lehetséges, hogy diák a tanítóját, páciens az orvosát leköpje, megalázza, összekötözve a Dunába lője, hogy egy egész kórháznyi beteget kíméletlenül lemészároljanak, és hogy a szexualitás minden célt szolgáljon, csak az élvezetét nem. Az Orgia tehát nem nyújt gyönyört vagy kielégülést, sem szereplőinek, sem olvasójának, mégis nagy szolgálatot teljesít: leporolja, feldolgozza és elénk tárja a város, az ország múltjának egy kínos, felejtésre ítélt szeletét, és (utó)emlékezetünknek – remélhetően – kitörölhetetlen részévé teszi.

Jegyzetek:

[1] Assmann, Aleida, A holokauszt – globális emlékezet? Egy új emlékezetközösség kiterjedtsége és korlátai, ford. Gyuris Kata = Transznacionális politika és a holokauszt emlékezettörténete, szerk. Szász Anna Lujza, Zombory Máté, Budapest, Befejezetlen Múlt Alapítvány, 2014, 169.
[2] Szűcs Teri, Nyilas gyönyör, Revizor Online, 2016. 08. 02.
http://www.revizoronline.com/hu/cikk/6223/zoltan-gabor-orgia/
[3] Kerpel-Fronius Gábor, Nemzetvédelem a városmajorban, Jelenkor Online, 2016. 07. 19.
http://www.jelenkor.net/visszhang/645/nemzetvedelem-a-varosmajorban

Zoltán Gábor, Orgia, Budapest, Kalligram, 2016.

Fotó: http://hvg.hu/kultura/