…mondtam is ennek a nyiszlett (ám igen élénk eszű, alapos és szorgalmas, mint magam voltam mindig is) Pieve-gyereknek, akinek diktálom az önéletrajzomat: figyelj jól, Pieve, azt, amit most mesélek el, nem kerülhet bele a kéziratba, írd le nyugodtan, de rögtön add is vissza nekem, hogy elrejthessem. Erre őszinte ámulattal megkérdi tőlem: miért, Mester? Miért nem kerülhet bele, amikor Ön olyan híresen nyílt, egyenes és szerény, aki csupa becsület és szavahihetőség, éppúgy, mint egy született nemesember? Pieve, Pieve! Bárha az lennék; sose történt volna meg velem, életem legborzadályosabb fiaskója. Egy nőtől. Egy nőtől, akit nem tudtam megkapni, aki rútul a szívemen taposott, és végül meghempergetett a sárban. Engem, aki előtt pápai, fejedelmi paloták, várkapuk, és szebbnél szebb nők combjai nyíltak meg!

Elmesélem hát az igaz történetet, melytől, hogy visszagondolok rá, még most is elvörösödik az arcom, és a harag könnyeivel telik meg a szemem. És aki nem hiszi el, járjon utána, mit mondott nekem egyszer a nagy, a példásan tiszta, áldott emlékezetű Borgia Pápa, mikor megmutattam neki életem legnagyszerűbb alkotását. Ezt mondta: „Benvenuto, barátom, ezentúl bármit mondasz is, elhiszem.”

… A szomorú eset 1535 körül történt, harmincas éveim közepe táján, alkotóerőm és férfierőm teljében. Épp az én imádott Firenzémben voltam, és keményen dolgoztam a Nagyságos Fejedelem Úr számára, egy csodaszép ötvösmunkán, egy arany asztali sótartón – mondhatom, valóságos remekmű lett. Szóval, azon a bizonyos napon nyár volt, július közepe, és átkozottul nagy volt a hőség. Délelőtt 11 után nem sokkal, elküldtem a segédeimet haza hűsölni, enni, meg pihenni. Mikor már mind elment, gondosan bezártam a műhelyem ajtaját, és magam is hazamentem. Volna. Ugyanis egyszerre lecövekelt a lábam a látványtól: egy különös ruhájú, gyönyörű szép fiatal nő sietett el előttem épp, és én tátott szájjal nézve őt, egyszerre kiejtettem kezemből a kulcscsomómat. A varázslatos nő erre a zajra hirtelen megállt, és szúrós szemmel rám tekintett. Végem van, ezek a szemek, motyogtam halkan, sután.

– Őrült! – szólt megvetőn, idegen akcentussal a csodaszép Hölgy, majd tovább sietett.

Én azonban utánamentem, és szelíden megszólítottam.

– Drága Hölgy! Kegyed oly szép, és én annyira a Szépség csodálója vagyok! Már, ugye, mint művész is, hogy…

A Hölgy megállt, és furcsálkodva, tetőtől talpig végigmért, majd lebiggyesztett ajakkal, így szólt (Páduai Szent Antal, micsoda búgó hangja volt!):

– Nem úgy néz ki, mint egy művész… Inkább úgy, mint egy koszos csavargó…

– Csavargó? Én, Hölgyem? Én? – mondtam ámuldozva. – Én Benvenuto Cellini vagyok. Messze földön híres szobrász- és ötvösművész – fűztem hozzá szerényen. – Épp a műhelyemből jövök, illetve megyek, mármint haza, akarom mondani, csak mentem volna, mert mikor Ön elhaladt a műhelyem előtt… Megbocsát, szép Hölgy? Bátorkodom megkérdezni, mi az Ön becses neve? És honnan jön? Az akcentusa olyan idegen…

– Ön bátor ember, Cellini úr – szólt fanyar mosollyal az isteni Nő. – De azt nem tudom, hogy talpig férfi-e…

Élénken gesztikulálva tiltakoztam ez ellen a rút és hamis feltételezés ellen, majd a szép Hölgy leintett (vagy legyintett? na, erre már nem emlékszem), és folytatta.

– Szóval, mélyen tisztelt uram, ha tudni akarja, Szívjegessy Anna a nevem, Szívjeges Úrnője, és a Magyar Királyságból…

– Ma… ma… – motyogtam meglepetésemben.

– A Mamámat hagyja ki ebből, jó?! – förmedt rám az Úrnő, és már indult is, hogy otthagyjon engem.

Ám én gyorsan észbe kaptam.

– Úrnőm!szóltam a tőlem telhető legnagyobb alázatossággal és méltósággal. – Higgye el, eszembe sem jutott az Ön Mamája, én csak…

Ekkor sajnos megint elborult a szép Úrnő arca.

– Úgy! Szóval Önt egyáltalán nem érdekli az én Mamám… Hát legyen!

– Mamma mia! – fohászkodtam összekulcsolt kezekkel, majd az Úrnőre mosolyogtam olyan kedvesen, amilyen kedvesen csak tudtam. – Úrnőm! Ha az Ön Mamája is olyan szépséges, mint Ön, ha Tőle örökölte a szép…

– Mondjuk, hogy igen – mondta hidegen, de nekem úgy tűnt, hogy hál’ Istennek már jóval enyhültebben. – És? Változtat ez a tényeken? Hm?

– Milyen té…?

– Azon, hogy sérteget engem és feltart.

– De hát én csak… én csak… én… beleszerettem Magába!…

– Hogyan?!

– Első látásra…

– Maga most kóstolgat engem?

– Én csak szeretném…

– Takarodj az utamból, arcátlan bugris!!! – kiáltott fel élesen, azzal félretaszított engem, és elviharzott, mint egy Fúria.

Ó, milyen finom kezei voltak! És milyen durván taszított félre velük! Csak álltam és néztem, míg el nem tűnt a látókörömből… De nem örökre!

Visszamentem hát a kulcscsomómért, és bizony mondom, megbabonázva suhantam haza. Azt mondtam, suhanva, és erre minden okom megvolt – ugyanis máig nem értem, hogyan jutottam haza. Csupán annyi biztos, hogy jó fertályóra múlva, már otthon voltam. Ez kétségtelen tény. És ezt még Faustina, a szakácsnőm is tanúsíthatja.

 Na, szóval, teltek-múltak a hetek, és én egyre csak Szívjegessy Úrnőre tudtam gondolni… Az alvás elkerült, nyugtom nem volt egy percre sem. Lézengtem csak, álmodoztam napra-nap, és már a munkámban is alig találtam örömöt – ami jól mutatja, mennyire belehabarodtam a szépséges Úrnőbe. Az én drága és készséges Angelicámat pedig mind gyakrabban kellett fölkeresnem, vad tüzemet oltandó… Ám fájdalom, mindez csak tüneti kezelés voltbár, ami azt illeti, annak mindig nagyon élvezetes; az én drága Angelicám alkalmanként legalább 5-6-szor tett boldoggá, és mondhatom, én is őt –, és vérem forrt tovább.

Egyik nap aztán végképp megelégeltem az áldatlan állapotokat, és döntöttem: nem, ez így nem mehet tovább! Útra fel! Máris indulok Szívjegessre! És a poklok minden erői sem tartóztathatnak fel!

Az elhatározást tett követte. Segédeimet bizonytalan időre elküldtem. Kivéve az egyiket, a jóravaló és tehetséges Francesco Totti nevű, helyi fiatalembert, aki örömmel vállalkozott, hogy elkísér Szívjegessre. Mindent összepakolva aztán, másnap kora hajnalban, két jó lovunk hátán, elindultunk a nagy útra. Vidáman, dalolva, tele reménységgel ügettünk a messzi Magyar Királyság felé.

A hosszú út mindazonáltal, nem telt el események nélkül. Még Itália földjén jártunk, fönn, északon, mikor vagy egy tucat fős rablóbandába szaladtunk bele. Illetve ők belénk. Ezt bizony nagyon rosszul tették. A mindig nálam lévő pompás kardomat kirántottam hát a hüvelyéből (szegény Totti gyerek eközben csak ijedten pislogva nézett, hol rám, hol a gazfickókra), és baljósan, zordonul odakiáltottam a bandavezérnek.

– Elismeritek-e, mocskos kurafik, hogy Szívjegessy Úrnőnél nincs és nem is lehet szebb nő széles e világon?! Halljam a választ, különben megismeritek a kardomat, ezt ni! (Itt jobbra-balra, vadul megsuhogtattam vele a levegőt.)

A gazemberek csak néztek bambán, értetlenül egymásra, majd a vezérük hozzám fordulva, ekképp szólt:

– Vitéz Úr! Becsületszavamra, soha a büdös életben nem hallottam még erről a Szívjegessy vagy miacsuda Úrnőről! Azt se tudtam, hogy egyáltalán a világon van…

– Tagadni merészeled hát a létezését?! – hörögtem, egyre nekivadulva. – Jó! Te akartad!

Azzal odavágtattam hozzá, és úgy odavágtam kardom pengéjével a nyakára, hogy – tisztesség ne essék – menten lefejeződött. Ily módon a dolgok rendje is helyreállíttatott, meg az egész cécónak is egyhamar vége lett. Száz szónak is egy a vége, az útonállók, látván vezérük lefejezett holttestét, fejvesztve menekültek, ki amerre látott, a szélrózsa minden irányába.

Én meg letöröltem kardom pengéjéről a vért, majd vigyorogva odaszóltam a Totti gyereknek.

– Látod, Totti fiam? Így járnak azok, akik nem tanúsítanak kellő tiszteletet Szívjegessy Úrnő személye iránt.

– Dejszen…

– Semmi de. Te csak ne félj, amíg engem látsz! – mondtam még, aztán kedélyesen hátbavágtam a jó fiút, hogy majd le nem fordult a lováról, és a lehető legvidámabb hangulatban folytattuk tovább utunkat.

Mire eljutottunk a Magyarok Földjére, megesett azért egy s más (hadd hangsúlyozzam ki: győztes) kalandunk, de nem akarok velük dicsekedni, hiszen aki csak ismer, az tudja, hogy mennyire távol áll tőlem a dicsekvés, és más hívságos dolog. Nos, hogy a fecsegés bűnébe se essem, elmondom röviden, tömören, mi történt velünk akkor, amikor már – a Mennyei Atya kegyelméből – jócskán bent jártunk a Magyar Királyságban. Először is, elkezdtem kérdezősködni. Sajnos ez nem ment könnyen – ugyanis a magyarok nem beszéltek olaszul, mi pedig egy szót se tudtunk magyarul. Azonban, hála rendkívüli találékonyságomnak és éles eszemnek, hamar megtaláltam a módját, miképp értessem meg magam velük. Hogy hogyan sikerült ez? A következőképpen: istenadta tehetségem a rajzolás művészetében is jelentékeny volt mindig is (ezt még az isteni Michelagnolo is elismerte, mikor állítólag megmutatták neki néhány egészen jól sikerült rajzomat), így hát tettem, amit kellett, és emlékezetből lerajzoltam az Úrnőt úgy, ahogy megismertem, abban a különös ruhájában. Tökéletes lett – ezt mondta róla az a derék Totti fiú, aki különben életében nem látta Szívjegessy Úrnőt. Ez a dicséret igen-igen jól esett nekem. Nagy büszkeséggel mutattam hát meg az utunkba kerülő embereknek a rajzot. Mindannyian összecsapták a tenyerüket ámulatukban, és a kezemet szorongatták könnybe lábadt szemmel, én meg, ettől fölbátorodva, a rajzra mutatva, mondtam: Szívjegessy Anna. Ám ők a vállukat vonogatták, és sajnálkozva ott hagytak engem, a derék Tottit, meg a rajzomat. Azonban, mikor már egyre északabbra jutottunk, és szinte már a végső kétségbeesés határán jártam (-tunk), egy arra járó jóember határozottan rábökött a rajzra, majd rámutatott egy közeli, magasra épített csodaszép várra, és csak ennyit mondott: Oda, Buda. Megértve végre-valahára az első magyar embert, leírhatatlan örömmel mutattam én is a várra, és lélekzetvisszafojtva rebegtem: Buda? Buda? A jóember bólintott egyet, és ment a dolgára. Gyorsan mentünk mi is, lóhalálában, föl a várig.

A vár kapujában meg kellett állnunk. A kapuőrző katonák ugyanis (azok a magas, bajszos, hetyke legények) durván rámrivalltak, és mutatták, hogy kívül tágasabb. Ám én nem hagytam annyiban a dolgot – már hogy is hagytam volna annyiban! – és a rajzomat elővéve, a csodaszépen ábrázolt gyönyörű Szívjegessy Úrnőre böktem, és csak ennyit tudtam kibökni: Szívjegessy Anna, Szívjegessy Anna… A morc katonák erre vidáman összemosolyogtak, majd az egyikük bekiáltott valakiért. Egy sovány, kopottas, amolyan deákféle ifjú jött ki a kapuhoz hajadonfőtt, sietve, kezében keshedt kalapjával. Tottival kérdőn néztünk egymásra. Az ifjú köszöntött minket, majd több nyelven is megkérdezte tőlünk, hogy mi járatban vagyunk. Végül, a mi édes talján nyelvünkön is megkérdezte ugyanazt, mire én és a derék Totti, majdhogynem könnyekre fakadtunk örömünkben.

– Hogy mi járatban vagyunk, fiacskám? – kérdeztem tőle boldogan. – Majd mindjárt megmutatom!

Azzal neki is megmutattam a rajzomat. Az ifjú a rajz fölé hajolt, de legnagyobb megdöbbenésemre nem az történt, amire számítottam. A fiatalember egyszerre elszörnyedt arccal hátrahőkölt, majd sűrűn hányni kezdte magára a kereszteket. A katonák bizalmatlanul néztek hol rá, hol rám.

– Jaj, Istenem, jaj!… – nyöszörögte aztán az ifjú.

– Hát téged meg mi lelt, ifjú barátom? – kérdeztem megrökönyödve. – Annyira nem lehet rossz ez a rajz, hiszen eddig mindenkinek elnyerte a tetszését. Most akkor hogy…?

Az ifjú szemmel láthatóan nagyfokú igyekezetet próbált kifejteni, hogy mihamarább visszanyerje lélekjelenlétét. Ez végül sikerült is neki, és komoly arccal ekképp szólt hozzám, minden szót megnyomva:

– Uram! Hadd hívjam fel szíves figyelmét arra a közismert tényre, miszerint itt, a mi hazánkban vannak a legszebb nők a világon…

(Tottival siettünk ezt sűrű bólogatással megerősíteni, a fiatalember pedig folytatta.)

– Ámde. Jobb, ha tudja, hogy… – itt a fejemhez hajolt, és tölcsért csinálva a kezéből, valósággal a fülembe súgva mondta – … szóval azt beszélik, hogy Szívjegessy Anna… mármint az Úrnő… öö…

– Nyögd már ki végre! – ripakodtam rá, már-már türelmemet vesztve.

– Igen, igen! Mondom. Tehát az Úrnő… hideg, mint a téli márvány… és kegyetlen, mint a … mint… nem is találok rá szavakat… eddig minden férfiszívet összetört… mégpedig ripityára, kérem

– Eh, mit! – toltam el magamtól a károgó vészmadarat. – Én tudom, amit tudok. El akarok jutni Szívjegessre és kész. Megmondod végre, hogy merre van vagy sem? Fiú, kezdesz kihozni a sodromból!

A harcedzett, kemény vitézek helyeslően vigyorogtak rám (ámbár, valószínűleg semmit sem értettek a jelenetből), és komótosan pödörgették a bajszukat a fiú felé. Az ifjú legény meg lassan hátrább lépett, majd érthető csodálattal, de ugyanakkor megbocsátható ámulattal is ezt rebegte, alig hallhatóan:

– Ön nagy művész, uram… Megérdemli, hogy halála után… ö… Megtudhatnám esetleg a… nevét… ha, mondjuk… ne adja Isten… de valami… baj érné…?

– A nevem – húztam ki magam dacosan –, a nevem Benvenuto Cellini, a híres firenzei ötvös- és szobrászművész, fejedelmek, királyok, pápák stb. büszkesége. Azt gondolom, ennyi talán elég is lesz. És most halljam az útvonalat!

Az ifjú elfelhősödött szemmel, csordultig telt részvéttel nézett rám, és csüggedten, szánalomtól eltorzult ajakkal így szólt:  

– Hát jó. Ön a vesztét. Nem bánom. Isten legyen. Irgalmas. Önökhöz. Innen két napi. Járóföld. Keletre. Szívjegess. Nem fogja. Eltéveszteni. Egy várkastélyban. Lakik. A hegy tetején. Mármint az Úrnő. Isten velük.

– Köszönöm az útbaigazítást. Majd, ha visszajövök…

– Hö…

– Mondom, majd ha visszajövök, meghálálom. Amúgy mi a neved, ifjú? És hogyan tanultál meg ilyen jól olaszul?

– A nevem Andrea Pirlo. Az apám olasz volt, így aztán nem volt ne…

– Értem. Hát, akkor a legjobbakat, fiú! És Önöknek is, vitéz urak! – biccentettem a hetyke katonák felé.

A legények rám somolyogtak a bajszuk alatt, és felénk egy-egy keresztet rajzoltak a levegőbe, egy hangos Amen kíséretében…

– No, Totti fiam, irány Szívjegess!

Azzal, sebes vágtában elügettünk Buda vára mellől.

Az ezt követő időszak maga volt az álom. Egy rémálom. Tulajdonképpen boldog izgalmakkal, előérzetekkel indult. Olyan gyorsasággal száguldottunk (szegény jó, hajszolt lovacskáink!), hogy két nap helyett csupán bő egy nap kellett ahhoz, hogy megpillantsuk a várkastélyt – hitemre, mintha nem is mi siettünk volna a várhoz, hanem maga a vár sietett volna hozzánk. (És miért ne.)

Őrjítő öröm lett úrrá rajtam, mikor fölpillantottam a várra.

– Totti, fiam! Álljunk meg kis időre, hadd dolgozzam fel ezt az élményt.

– Mester, akar beszélni róla?

– Nem, de szálljunk le a lóról egy kicsit.

Leszálltunk a lóról. Úgy éreztem, nem beszélhetek magas lóról, ha ott ragyog fönn az a várkastély, s benne a Legragyogóbb. Hanyatt dobtam hát magam a fűben, és álmodozni kezdtem, mint egy szerelmes kamasz. A pihenő lovak nyomban hersegtetni, ropogtatni kezdték a jó füvet. Totti is jól megropogtatta a tagjait – mindenki elégedett volt. De csak én voltam boldog! Vagy egy félórai álmodozás után fölpattantam, és Totti vállára csaptam.

– Totti, fiam, most már felkészültem a nagy Találkozásra. Indulhatunk!

A Szívjegessy várkastély kapuját – mint kiderült – erős, tagbaszakadt, hideg szívű szász zsoldoskatonák őrizték. Én azonban, természetemtől fogva örök derűlátó lévén, rámosolyogtam a mord katonákra, és vidáman megkérdeztem tőlük.

– Szívjegessy Úrnő vár…?

Erre a kérdésemre aztán a legények kivont karddal indultak meg felénk, mint a veszedelem. (Megjegyzem, valóban veszélyesnek látszott a helyzet.) Szóltam is Tottinak, hogy na, most azonnal szálljunk le a lóról, tegyük le a földre a fegyvereinket, majd tegyük fel a kezünket. Szegény Totti fiú, reszketett, mint a nyárfalevél, de megtette, amit kértem. Föltett karral álltunk hát, továbbra is a föltett kérdésre való választ várva. Azt hittük – hiába. Hogy hiába minden, ott pusztulunk, idegen földön, messze az édes Itáliától. De hiába tűnt úgy, hogy lekaszabolnak minket, ez végül elmaradt. Sőt. A mord legények vezére visszatette kardját a hüvelyébe (a társai is rögtön követték ebben a cselekedetében), és a várra mutatva váratlanul dörögte:

– Szívjegessy vár!

Leírhatatlan öröm fogott el. Megöleltem Tottit, aki ezután rögtön meg akarta ölelni a szász vitézt, ám az fintorogva ellökte magától Tottit, és kiköpött. Kiköpött szász, állapítottam meg magamban, és még mielőtt elfajult volna a dolog, magamra mutogattam, és ékes talján nyelven szólítottam meg a kedélytelen vezért:

– Benvenuto Cellini

Ám ekkor elakadt a szavam, mert föntről, az egyik ablakból… megláttam magát az Úrnőt! Fagyos arccal nézett rám, mellette egy kis hölgyemény volt, aki folyamatosan mutogatott, fecsegett. Az Úrnő egyszerre csak eltűnt az ablakból – legnagyobb szomorúságomra – és én csak tipródtam, tipródtam kétségbeesetten. Egy perc sem telt el azonban, mikor is a várkapun hirtelen kihussant a kis hölgyemény, és egyenesen felém tartott – mondhatom, nem éppen bizalomtelien. Ahogy elénk ért, mindjárt rákezdte, hibátlan olaszsággal, de szinte rikácsolva:

– Takarodjék innen, különben magára uszítom a katonáinkat!

– De én… én csak…

– Az Úrnő parancsa ez. És Ő nem viccel! Úgyhogy jobb, ha…

Mentő ötletként eszembe jutott a rajzom, ezzel húzva az utolsó lapot és föltéve minden tétet – ha szabad így mondanom –, és odatartottam a dühös kisasszony elé (aki egyébként meglehetősen szemrevaló teremtés volt).

– E… Ezt rajzoltam… az Úrnőről… természetesen emlékezetből… tudja, kisasszony… nekem ez nem jelent problémát… bármikor…

A kisasszonyka egy pillanatig merőn nézte a rajzot, majd újra felrikácsolt.

– Maga pernahajder! Hogy merészeli…?!

– O… Odaajándékozom az Úrnőnek… teljesen ingyen… Csak kérem, sőt, könyörgöm… mutassa meg Neki!

– Ám legyen! Maga erőszakos fráter!

Azzal ott hagyott – a kétségeimmel, a reménykedéseimmel. A kisasszonyka úgy negyedóra múlva vissza is jött, és ha lehet, még dühösebb arccal, úgyszólván durcásan.

– Maga köpedelem! Azt Úrnő azt üzeni Önnek, hogy feljöhet Hozzá, és beszélhet Vele, de csak egy feltétellel.

– Ö… Mi lenne az? Én bármit képes lenn…

– A feltétel a következő: jobb kezének hüvelykujját bal kezével le kell metélnie, és azt egy kendőbe csomagolva meg kell mutatnia Neki. Enélkül nem hajlandó elhinni, hogy Ön férfi a javából!

– De hisz… hogy fogok azután dolgozni, mi több, alkotni…?

– Kérem, ne gyerekeskedjen! Tegye, amit kell! De ha Ön ennyire gyáva és anyámasszony katonája…

– Ne, ne! Megteszem, megteszem! Ám, nem lehetne-e inkább – esetleg –, hogy a jobb lábamnak a hüvelykujját…?

A kisasszonyka erre kikapta a kezemből a rajzot, és szó nélkül faképnél hagyott. Én Totti szemébe néztem ekkor, azután ő az enyémbe. Totti elborzadt arccal megkérdezte.

– Mester! Biztos benne, hogy ez…?

– A leghatározottabban!

A katonák ezenközben zordonan felénk legyintettek, és visszább vonultak. Mi Tottival meg szótlanul tanakodni kezdtünk. De most se kellett sokáig várni a kisasszonyra. Jött. Jött, mégpedig egy hajszálnyival sem kedvesebb arckifejezéssel. És ezt mondta.

– Az Úrnő megtekintette a rajzot, és azt mondta, hogy, bár elég dilettáns munka, de elfogadja, és azt üzeni Önnek, hogy ha Ön ilyen gyáva, ám legyen, legyen akkor a jobb lábujja, csakhogy az Úrnő nemsokára a fésülködéshez készülődik, és nem ér rá ehhez hasonló piszlicsáré ügyekkel foglalkozni, úgyhogy tessék, lásson neki – most, azonnal!

Nem részletezem. Megtettem, amit az Úrnő kívánt. Igenis meg kellett mutatnom a hideg tekintettel minket néző szász katonáknak, Tottinak és a kisasszonynak, hogy mi az igazi olasz virtus. Totti azután nagyjából ellátta a sebeimet, bepólyálta a lábam, majd én Totti hátán, egy mukk nélkül mentem a legnagyobb undort kifejező arcú kisasszony után, föl a várkastélyba. Az Úrnő fogadóterme előtt a kisasszony kopogott egyet, majd eltűnt a teremben. Kis idő múlva kijött, és némán jelezte, hogy bemehetünk.

Boldogságom nem ismert határokat. Az Úrnő szebb volt, mint valaha (és sajnos, legalább annyira hűvös is). Kibontottam a lábujjamat tartalmazó véres kendőt, és a földről, térden állva nyújtottam át Neki.

– Itt van, Úrnő! Megcselekedtem, amit megkövetelt…

Az Úrnő sikoltott egyet, majd sistergő haraggal így kiáltott.

– Hogy Maga milyen gusztustalan, Cellini! Kidobni!!!

A kisasszonyka kiment a teremből, és behívott két rosszarcú katonát, akik, míg a kisasszony kinyitotta az ablakot, úgy kidobtak minket, mint a sicc. Óriásit zuhantunk. Zuhanás közben még lángolt a szívem. Arra gondoltam, hogy ebbe a szerelembe, zuhanásba belehalok. Ám mire földet értünk, elhalt bennem a vágyakozás Szívjegessy Úrnő iránt. Legyőztem magamban. Vagyis győztem magam felett. Arról nem is beszélve, hogy életben maradtam (-tunk), mert hatalmas szerencsénkre a váraljai trágyadombra estünk, így kutya bajunk se lett. De én, ott és akkor, szentül megesküdtem a Magasságos Úristennek, hogy: soha, soha sem akarok többé hallani Szívjegessy Annáról!

A történethez persze még hozzátartozik, hogy hetekig ápoltak engem a kedves szívjegessfalvai magyarok. Áldás nekik ezért, mert megmentették az életemet! Mikor aztán kellően felgyógyultam, a jó Totti fiúval késlekedés nélkül visszaindultunk az áldott Firenzébe.

Sajnos még sokáig, nagyon sokáig nehezteltem az Úrnőre, ezért a méltánytalan bánásmódért, de az Idő nagy doktor – segített felejteni…

…és most, Pieve, gyermekem, add ide rögtön ezeket a lapokat, úgy elrejtem őket valahová, hogy még magam se találjak rájuk.