„Gyurkám, nagyon szép levelet írtál nekem. Te! Majd egyszer, ha sok időnk lesz, időrendben összeolvassuk ezeket a leveleket. Kész kabaré lesz, meglátod…” Száraz Miklós György legújabb könyvében egy másik íróról, az apjáról, Orbán Krisztina pedig kritikájában Száraz Miklós György kötetéről írt.

Apám darabokban, így a cím. A fülszöveg még bizonytalanabb, kémregényt, történelmet, családregényt meg „lávsztorit” emleget. És aki ettől még nem ijed meg, annak, ha kinyitja a kötetet, az böki ki a szemét, hogy ez anyám könyve. Tetézi a hatást még két figyelmeztetés-mottó, hogy aztán következzen a több mint ötszáz oldalas saláta.

Fejes saláta, madársaláta, rukkola levelek, kígyóuborka; egy kis pohárban keverj össze egy adag olívaolajat egy adag citromlével, ezt locsold a zöldségekre, szórj rá kockázott narancsgerezdeket, diót és mazsolát, végül fűszerezd! Ez a saláta bizony nagyon egészséges – van benne olajos mag, gyümölcs, zöldség, olívaolaj is – nagyon változatos, mégis összeáll egy ízharmóniává. És hogy ehető-e? Az ízlés kérdése.apam-darabokbanMilyen saláta az Apám darabokban? Alapvetően olvasmányos, helyenként erőltetett, megint máskor zseniálisan építkező szöveg. Bekezdéseken keresztül visz egy-egy sziporkát, hogy végül a humoros csattanó, találó megállapítás, vagy szép lezárás tegye fel azt a bizonyos pontot. Ha az egyes szavak nem is mindig az ő érdemei, hanem az adott levél vagy napló írójáé, ez a szerkesztés mindenképpen. Száraz a több mint ötszáz oldalas kötet mind az öt fejezetét „Én és a…” című gyerekkori visszaemlékezéseivel nyitja, hogy aztán váltakozva Száraz György és Marek Márta 1956-os szerelembe esésének történetével, levél- és naplórészletekkel meg az apja életének legváltozatosabb pontjairól kiragadott epizódokkal folytassa, mindeközben pedig távolabbi és közelebbi felmenők élethistóriáit énekeli meg. Ezek a váltások nem egyszer hirtelenek, és ilyenkor először teljesen bizonytalan az idő és a tér, amibe vetődünk; ez a feszültségkeltő technika helyenként már szenzációhajhászással határos.

A végeredmény alapján úgy tűnik, Száraz nyomasztó méretű kutatómunkát végzett. Csakhogy ezt az anyagot nem egyenletes színvonalon dolgozta fel, ezért megesik, hogy úgy tálalja, mint aki fontos pontokat, tényeket akar listázni, és ugyan megpróbálja őket szépen összekötni, de ez csak erőltetettnek hat. Bár nagyon sok dokumentumot eredeti változatában illeszt bele a saját szövegének szövetébe, az apja kötetben is megjelent 1956-os feljegyzések egyes szám harmadik személyre átírva szerepelnek. Az anyja naplói ugyanerről az időszakról igen jók, de az apja tárgyilagosnak szánt, kommentároktól mentes élményei csak áttételesen indokolják meg ’56 ilyen hosszú elmesélését a kötetben.

Ahogy a forradalom kibontakozik, párhuzamosan úgy épül fel lassan a kaleidoszkópszerű anekdotákból egy család, két ágon, egészen az ükszülőktől. A kötetben felbukkanó családtagokat a nulladik generációhoz, az íróhoz való viszonyuk jellemzik. Ehhez kapcsolódóan is folyamatos a kényszer a család két ágának megkülönböztetésére, és a generációk közti kapcsolódások fejtegetésére, amit így indokol az író: „nagyapám édesapja, apám nagyapja, a dédapám (fontos, hogy ez egy, mégis három személy, háromféleképpen egy)”. Meghittség helyett azonban ezzel csak zavart szül. Amikor az apjának az anyjának az apjának az anyja került szóba, na, akkor adtam fel, hogy megérthetem a családfát. Lehet, hogy rajzolnom kellett volna egyet.en-paskandi-marti-n-gy-p-1024x689És miként mutatja be a szereplőit a szerző? „Ő az. Kisiday Irma. Szerelmes volt az életbe, és az viszontszerette őt. Marilyn Monroe tizenkét éves akkor, Liz Taylor alig múlt hat, egyikőjük sem tudja, de mindkettő arra vágyik, hogy olyan legyen, mint ő, akibe még a nők is szerelmesek.” Így helyezi el Száraz a világ történetei között a maga családtagjait: tökéletesen megcáfolja, hogy a hadmozdulat veszélye nagyobb az asztmánál, az unokatestvér a világsztárnál. Felemeli a maga elbeszéléseit a világ eseményei közé, tudást prezentál, posztmodernül játékos, a kontextussal pedig nem veszítjük szem elől sem azt, hogy mikor is történik mindez, sem azt, hogy igazi, és azt sem, hogy távoli dolgok is összefügghetnek.

A csodálat kifejezése, amit a fiú az apja intellektusa iránt érez, nem ritkán az egyetlen célja egész oldalaknak. Ott van még a fő motiváció – megérteni azt, amit a gyerekeként tőle nem lehetett megtudni, az életművén, a levelein, a hivatalos dokumentumokon, az őt körülvevő embereken és a tettein keresztül. Ugyanakkor – ez anyám könyve mégis… Az ő naplórészletei kevés magyarázat nélkül, az életének közepébe belecsöppenve tökéletes hangulatot varázsolnak. Hangja karakteres, és mert rá nem vonatkoztat az író sem férfias elveket, sem politikafilozófiai kategóriákat, így alakja emberibb és emberközelibb maradhat. Az apával ellentétben sem az anya kamaszkoráról, sem szülőségéről nem akar részletesen mesélni Száraz. Jelleme így annak ellenére tud emlékezetes lenni, hogy szinte csak másfél évet felölelő naplóiból és leveleiből rajzolódik ki. A fiúi szeretetnek ilyen szép részeket köszönhetünk: „Anyám tudta, hogy azalatt, míg alszik, a zajok és szagok, a ház előtt magasodó jegenye milliárd levelének tengersusogása, a kerti liliomok templomi illata is beleömlik a fülén, orrán át a testébe, és szétárad abban a belső világban, ami csak benne létezik, a csontjai szövetében, az ereiben, az agysejtek mélyén.”

Mintha csak fiktív szereplőkkel ismerkednék. Olvasás közben olyanokat gondoltam, hogy ezt a Pannit nagyon bírom! Azzal a különbséggel, hogy ha egy kicsit korábban születek, ezzel a Pannival akár meg is ismerkedhettem volna. Nem véletlen a szimpátia – egy saját barátnőmre emlékeztetett. A regényben ugyanakkor annyiféle és annyi különböző korban és életfázisban leledző szereplő vonul fel, hogy kizárt, hogy valamelyik mellékszereplővel ne azonosuljunk. Az sem annyira meglepő, hogy a családregényt két főszereplő rövid időt felölelő szerelmi történetén szűri át az író – ami meglepőbb, hogy ugyanakkor ’56 eseményein át is. Mindezek tetejében egy ügynök-kémtörténetet párhuzamosan vinni a szerelmi történettel (úgy, hogy mindkét szál releváns), na, ez már valami!

Végül, az utolsó fejezetben, az írónak van képe közölni, hogy már mindent tud az apjáról, amit akart. Száraz Miklós György megoldása, hogy addig közvetíti szülei levelezését és ezzel szerelmi történetét, amíg ő meg nem születik, nemcsak indokolatlanul giccses (nem írom, hogy váratlan, mert sejthetőnek sejthető), de felvágós is. Önmagát tolja előtérbe, akárcsak azzal a megállapítással, hogy ő már mindent kiderített az apjáról: az írás mint megismerés sikeres volt, összeillesztette a darabokat. Leszögezném, ez nyilvánvalóan lehetetlen. Egyedül ő, a fia jelentheti ki, hogy igen, ez Száraz György, de csak a maga szemszögéből lesz ez igaz – ez nem az olvasónak szól. Ha viszont a személyességet helyezi előtérbe, akkor csak egy kérdésem maradt: a családtagok fényképeit, amelyek az író honlapján szórakoztató adalékként szerepelnek, nem lehetett volna a könyvbe beletenni?

Száraz Miklós György, Apám darabokban, Budapest, Scolar Kiadó, 2016.

 Fotó: http://oroszlanosudvar.hu/