„A részvétel legyen a divat, ami nem meg, hanem elmondja, hogy ki vagy.” Molnár Péter szavai az ’56-ról másképpen nevű slam poetryn, melyet október 23-án, a Fugában rendeztek meg. A versenyt a hatvan éves forradalom és a tíz éves magyar slam találkozásának jegyében szervezték. Tizenhat slammer lépett fel.

slam-56

Emlékezünk, valamire, amit nem éltünk meg. Vagyis megemlékezünk. „Ünnep van öcsém, ma éljük a múltat” (NM), bennünk van a közelebb kerülés szándéka. Mert tudod, mi volt ’48, nem engedsz belőle, tudod a neveket, a tereket. Ám attól, amitől csak három generáció választ el, vajmi keveset tudsz. Ezt helyezte fókuszba a fellépők többsége. Az elhangzott slamek akár külön is érdemesek lennének arra, hogy foglalkozzanak velük, ám együtt teljesebb képet adnak az estről.

Slamet általában akkor minősítenek jónak, ha üzenete megfogja a hallgatóságot. Ehhez pedig szükséges valamiféle személyes kötelék a slammer és a témája között, amivel az általam eddig hallott legjobb slamek egytől egyig rendelkeztek. A slam nemcsak költészet, hanem performance, és a hiteles előadáshoz elengedhetetlen az érintettség. De mi köze lehet a forradalomhoz annak, aki sosem élt át forradalmat? Sok fellépő ebből a megközelítésből indult ki.

„Csak én vagyok és a történelemkönyv.” (TMZ) Ha valakinek az ünnepi megemlékezés a legszorosabb kötődése, annak megeshet, hogy sokáig „’56 egy otthon felejtett kokárda volt” (ÉCs) csupán. Vagy épp egy beírás, mert felvett egy kokárdát, de az tanárnője szerint az „nem erre a napra való” (EF). Bátor vallomások hangoztak el, kimondva azt, amit sokan nem mernek: „nem értettem belőle mindent tizenhárom évesen, én egyszerűen csak kényelmetlenül éreztem magam kiöltözve” (ZC).

Egy ilyen összetett téma esetében talán az a legcélszerűbb, hogy verseny legyen. Molnár Péter, az est szerkesztője azt tartotta a legfontosabbnak, hogy bárki jelentkezhetett 56-ról slammelni,, mondván a „slam nyitottsága így tud a leginkább érvényesülni, a verseny pedig további motivációt és izgalmat adhat”. Valóban, a pontozás nagyobb nyomással jár, mint a bizonyítási kényszer önmagában. Mégis, kicsit más volt ez, mint a hagyományos slam poetry versenyek. Nagy Bálint, a Fuga kreatív igazgatója, s az est házigazdája kiemelte, a fő cél a szólás szabadsága. Felolvasta Molnár Péter facebookra írt összefoglalóját, „1848-ban és 1956-ban is kiemelt cél volt a szólás szabadsága, az idén tízéves, a határokon túli magyarokat is magában foglaló magyar slam poetry a szólásszabadság megtestesülése”. Ennek jegyében a szokásos három perc tizenöt másodperc túllépéséért nem vontak le pontot. A megszokottól eltérően csupán három fő pontozott, közönségtag becsatlakozása nélkül. A zsűrit is Nagy Bálint állította össze, így a verseny lebonyolítása és elbírálása elkülönült az előkészítéstől, ezért Molnár Péter, noha szerkesztő-szervező volt, fel is léphetett. Emellett open mic sem volt, vagyis nem hangzottak el pontozás alól mentesülő szövegek. Mindezen apróságok miatt válhatott az est nemcsak témájában, de szervezésében is rendhagyóvá.

Természetesen az elhangzott szövegek tették igazán megismételhetetlenné a versenyt. Volt, aki bevallotta, hogy nem tud elképzelni ötvenezer embert (ÉCs), más megpróbált képet festeni a forradalomról. Belehelyezkedni, milyen lehetett az, amikor „az egyik fizikai, a másik szellemi jaj volt” (HK). Minden fellépő próbált közelebb kerülni, így vagy úgy. Azokhoz, akik „helyetted győztek” (NM), akiktől örökbe kaptuk a szabadságot. Mert ők „amikor felugrott egy rendszerfrissítés, nem arra nyomtak, hogy majd később” (BB). Volt, aki cinikusan vádolta a hasonló kérdésekkel nem törődő embereket: „gratulálok, szabad ember vagy akkor is, ha nem érted, a Szabadság hídon miért van korlát” (DK). Azokat, akik meg sem próbálják elképzelni, milyen lehet, amikor „nem tudsz kérni, csak alássan, és csak bocsánatot” (KG). Volt, aki higgadtan, reszketeg hangon adott elő, más ordított, dobbantott. Tizenhat variáció egyetlen témára. Mindegyikük valamiképp saját egyéniségét adta vissza.

Nem is az enyhe libabőrből tudod, hogy ez fene jó este volt. Inkább abból, hogy mindenki feláll, de te még ülve maradsz. A mikrofont nézed, és az üres helyet mögötte. Állhatnának ott még sokan, köztük te is, ugye? Ahogy hatvan éve, úgy most is voltak, akik el merték mondani azt, amit addig talán csak maguknak. Ez volt a legértékesebb számomra. Az üzenet, hogy „csinálj forradalmat!” (TMZ), lázadj a saját némaságod ellen. Menj ki, hallgass meg másokat, és érd el, hogy meghallgassanak. „Ebből kimaradni botorság” (MP), hát menj, „nem kell tudnod, érezned kell” (SzB).

Megemlékezünk, valamiről, amit nem éltünk meg. Vagyis emlékezünk. Legalább így egy kicsit közelebb kerülünk. Csettintettünk, tapsoltunk, nevettünk, és egy közös élményen osztozva távoztunk. Sokféle egyéni gondolat hagyott nyomot bennünk, de a konklúziót „mindenki vonja le saját magának” (NÁD).

A fenti részleteket az est fellépőitől idéztük:

Bánóczi Bea (BB); Borsos Bence; Debreceni Kitti (DK); Eszenyi Fanni (EF); Élő Csenge (ÉCs); Horváth Kálmán (HK); Kendeffy Gábor (KG); Litván Ádám; Mészáros Bence Donát; Molnár Péter (MP); Nemes Márk (NM); Németh Ádám Dániel (NÁD); Szén Benjamin (SzB); Tinkó Máté; Tóth Márk Zoltán (TMZ); Zakariás Cecil (ZC)