Nagyanyám és nagyapám sugdolóznak. Nem hallom őket, ahhoz közelebb kell mennem. Nem figyelnek rám, nem is látnak, csak én őket, ahogy az idő egy szegletében, egy asztal sarkánál – otthon? egy presszóban? – összeér a válluk, és nagyanyám alig hallhatóan nevet.

Barátságos ország volt a miénk, ahol éltek, csak barátaink nem voltak, vagy ha akadt olyan, aki annak mondta magát, például a nagy Szovjetunió, egyáltalán nem barátságos eszközökkel nyomult a közelünkbe, és miután elvette a tisztességes játékba vetett hitünket, ránk erőltette a saját szabályait, a teljesíthetetlen teljesítményt, a sztahanovista normát, a hazudós újságcikkeket. Ehhez jöttek a besúgók jelentései, amelyeket ha egymás mellé helyezünk, sok kilométernyi járatlan út áll előttünk.

A nagyanyámat mindez nem érdekelte. Ellának hívták, és abban az évben, azon az őszön nagyon fiatal, tizenkilenc éves feleség volt, az ország követhetetlen és a jövőben úgyis láthatatlan sorsánál jobban érdekelte a nagyapám, Othmar, és a házasságuk.

A helyszín egy kicsi zuglói ház, hová évtizedek múlva majd gyakran jövök hozzájuk látogatóba. Szeretni fogom ezt a garzont. A bejárat kis közlekedőre nyílt, szemben volt a fürdő – rendes kádat építettek bele –, jobbra az egy szoba, és balra a konyha, melynek hátuljában külön kamra is helyet kapott. (A születésem után nagyapám felszerelt egy hintát a szobaajtó keretére, amely egyszerű fából készült és nagy, színes gyöngyök díszítették. Ma kinek jut eszébe ilyen? Némely dolgok eltűnnek a korral.)

Szóval Ella egy híján húsz éves volt, Othmar harminc, túl egy sikerületlen házasságon. Mivel az anyja révén félig osztrák volt, néhány fotó tanúsága szerint tizenhét évesen részt vett a német hadsereg bevonulásában a hollandiai Bredába. Soha nem mesélt erről senki részletesen, de nagyapámnak mindkét kisujjáról hiányzott a felső ujjperce, és arról azt mondta, hogy srapnel vitte le. A nagyanyám édesapja cigány származású volt, még ismertem, ahogy dédnagyanyámat is, ha meglátogattam, mindig félbevágott, megcukrozott citrommal kínált. Mi ez, ha nem karma, ennyi ős és látszólagos összeférhetetlenség, a másik, apai oldalon a paraszti származású, tanácselnök nagyapámmal és tót felmenőkkel?

Október 22. Hosszú nap. Ella nem dolgozik, otthon van. Az estét várja, és ezenkívül is különös izgalmat érez, talán a szél teszi, ami reggel óta megállás nélkül görgeti a faleveleket. Ella az ablakból nézi, megpróbál fontosságot tulajdonítani a részleteknek.

Konyha, nappal. Ella elmosogatja és elteszi a tányérokat. A tűzhelyen paprikás krumpli maradéka. Leül az egyik székre. Flashback. Nyár vége óta próbálkoznak, hogy gyerekük legyen. A férje azt szeretné, ha lányuk születne. Már van egy fia az első házasságából. Jó gyerek, bár Ottó még nem hozta el őt látogatóba. A válás nem szépen zajlott, és az elvált feleség tiltja tőlük a fiút. Ella feláll, és a szobába megy, lefekszik az ágyra, betakarózik. Flashback. Este moziba mennek egy argentin filmre. Ma van a három hónapos házassági évfordulójuk.

Angyalföldi autószerelő műhely, nappal. Itt dolgozik Othmar, overalba öltözött férfiak között, akik olajos arccal sürögnek-forognak, nevetnek, komoly képet vágnak, elmélyülten tevékenykednek. Az egész úgy van felépítve, mint egy híradó az ötvenes években, amiket a moziban vetítettek a nagyfilm előtt.

Valahol a pesti rakparton, nappal. Egy fiatal férfi, nem Othmar, ül a lépcsőn és elgondolkodva néz az égre, míg kezét összekulcsolja a térdén. Mosolyog, de amikor egy felhő eltakarja a napot, elkomorodik.

Angyalföldi autószerelő műhely, nappal. Othmar elköszön, átöltözik, és elindul hazafelé.

Műegyetem, nappal. A diákok nagygyűlése látható, ahogy pontokba foglalják követeléseiket. Áttűnés, Othmar a villamosmegállóban találkozik egy régi ismerősével, kezet fognak, beszélgetni kezdenek. Együtt elmennek hozzájuk és megvárják, amíg Ella felöltözik és elkészül, majd elindulnak az ismerőshöz vendégségbe. Áttűnés, a diákság lelkes tömege, ahogy a röpiratokat gyártják. Egy fiú elmélyült arcára közelít a kamera. Áttűnés, Ella és Othmar az ismerős lakásán. Az ismerős felesége gondterheltnek tűnik, időnként idegesen kitekint az ablakon. Kis idő múlva belép a műegyetemista fiú, akit az imént közelről is láttunk. Táskájából előveszi a röpiratot, az anyja az arcát fogja sopánkodva, az apja elolvassa, és a fejét ingatja. A fiú dühösen eltűnik a szobájában.

Áttűnés. Ella és Othmar elköszönnek, és elindulnak a moziba. A villamoson nevetgélő, újságot olvasó emberek ülnek. A kamera ráközelít egy veszekedő párra, előbb a férfi, majd a nő arcára. Ella mintha felismerné őket, feláll, aztán visszaül. A férfi adja föl előbb, leül a bőröndjére. A nő cigarettára gyújt.

A 67-es villamos útját követjük az Erzsébet királyné útjáig. Othmar mellett megüresedik a hely, és Ella, aki eddig szemben volt vele, átül mellé, majd a vállára hajtja a fejét.

Az Erzsébet királyné útjánál leszállnak, és az Éva mozi felé indulnak. A mozi előtt diákok röpiratot osztogatnak. Egy ötvenes korú férfi kiabálni kezd velük és ki akarja tépni kezükből a papírlapokat.

A kamera Ellát követve megmutatja a mozi belső terét, ami nagyon intim, szinte érezni a szagokat. Az emberek kettesével-hármasával körbeállnak és beszélgetnek. Amikor kinyílik a moziterem ajtaja, fegyelmezetten sorba állnak és odanyújtják jegyüket a jegyszedőnek, aki eltép egy jegyet és bólint, eltép egy jegyet és bólint, etc.

A nézők elhelyezkednek, a terem elsötétül. Először híradó következik, a nagy Szovjetunióról, a tervgazdaságról, a sztahanovista kitüntetettekről, és Rákosiról, ahogy a parlamentben dicsőítette a rendszert.

A terem elsötétül, és a következő kockákon kör alakú kivágatban egy kislány arca válik láthatóvá. Az arca könnyes. A kivágat kiszélesedik. A kislány az övére kötött üvegeket a kezébe veszi és Molotov-koktélokkal dobálja meg a T-34-es szovjet tankokat. A nézők közül felsikolt néhány nő. Egy férfi az első sorból ki akar menni, miután a felvételen felismerte a Corvin közt, és ő ott lakik. A jegyszedő besiet a pénztáros fiúval, és lefogják ezt a férfit, arra kényszerítik, hogy visszaüljön. A jegyszedő a biztonság kedvéért szájára helyezett mutatóujjával a többi nézőt is csendre inti, amire a hátsó sorban egy férfi és a mellette ülő nő hangosan felnevet.

Végül a kislány is felrobban, skalpját a házfalra keni a detonáció. A következő kockákon a tank belsejének szemszöge: a villamossíneken guruló lánctalpak emberi hullákon, törmeléken, utcákon és tereken taposnak keresztül. Áttűnés, a magyar trikolór közepéből – a háttérben tömeg éljenez – kitépik a sarlókalapácsot. Ella szótlanul nézi, közben csodálkozik, mert egy argentin film volt megbeszélve.

Másold és terjeszd a magyar dolgozók között, áll egy fa törzsére rajzszögezett papírlapon. A kamera ráközelít. Othmar magában konstatálja, hogy ez az a röpirat, amit az ismerős egyetemista fia hozott haza. Megsimogatja Ella kezét, érzi, milyen hideg. Ella fegyelmezetten ül, bár bizonyára fázik nejlonharisnyában. Tüntetést mutatnak, egy asszony arcát, amint lelkesen skandál valamit. Egyszer csak összeesik. A körülötte állók elhúzódnak tőle, a kamera ráközelít az arcára, onnan a mellkasára. Világos színű kabátján szétterjed a vérfolt.

Tefu teherautó felfegyverzett fiatalokat szállít. Ezek magyarok, súgja a mellette ülő férfi Othmarnak. Ő nem tudja, vagy nem tudja, szabad-e, kell-e mondani bármit. Ha magyarok, ha nem, lassan vége van a híradónak és kezdődik a film. Ella orra viszket, mindig viszket, amikor ideges, és ez Othmart is bosszantja. Legyen már vége ennek a kényelmetlen közjátéknak.

Othmar elalszik, hosszú volt a nap, és még csak hétfő van. Arra ébred, hogy Ella ráhajtja fejét a vállára. De újra elalszik, és Ella is. Nem látják, amint a felkelők megostromolják a Rádió épületét, ledöntik a Sztálin-szobrot, a lövések miatt a harmadik emeleti lakások a földszintre kerülnek, civilek lövöldöznek az utcára, de úgysem fedeznének fel ismerős arcot, a lényeg pedig úgyis az argentin film.

A szomszédja finoman felrázza Othmart, kezdődik, suttogja. Ella is felébred, és álmosan mosolyog. A vásznon megjelenik a főcím és felhangzik az igazi, hamisítatlan filmzene.

Ella bosszús, mert hazafelé kibicsaklik a bokája, pedig, mint rendesen, Othmar karjába kapaszkodik. Az éjszaka hátralevő részében szikráznak az érzelmek. Kilenc hónap múlva megszületik az anyám.

Ma van ennek hatvan éve. A szív megdöbbenésére kinyílik az idő kapuja, mint egy kagyló. Forrni kell a szívnek és az emlékezetnek, hogy kinyíljon. Akkor másnap Othmar, a nagyapám felkelt és elment dolgozni, két műszakban, este lett, mire hazajött, de a városnak azon a részén még csönd volt. A nagyanyám, Ella napközben rádiót hallgatott, megstoppolt néhány zoknit, ebédet főzött másnapra, és eszébe sem jutott már a film. De a szél felerősödött, mert az időjárás képes előre jelezni fontos történelmi eseményeket, például ezért van az ezoterikusok szerint földrengés.

Este mindketten a szelet hallgatták az ágyban fekve, szorosan összebújva. Huszonharmadikán lesz hatvan éve. Nagyanyám nem gondolta volna, hogy egyszer majd a következőket fogja válaszolni a múltat firtató kérdésemre:

„Nehogy azt hidd, hogy olyan óriási dolog volt október huszonharmadika. Mi előző este moziban voltunk nagyapáddal.”