Futni kezdtünk, az októberi eső mégis elkapott minket. Próbáltam úgy átugrani a sötét pocsolyák fölött, hogy ne koszoljam össze lakkcipőmből kilógó tiszta zoknimat. Végül csak elértük a buszt. Osztálytársam homlokát összeráncolva kémlelt engem, rögtön arra gondoltam, biztos kócosan nézhetek ki. Próbáltam megigazítani fehér blúzomat és fekete szoknyámat, amit az iskolában kötelezően kellett viselnünk a szabadságharc nemzeti ünnepnapján.

Az ’56-os forradalom áldozataira emlékeztünk. Nem sokat értettünk belőle tizenhárom évesen, én egyszerűen csak kényelmetlenül éreztem magam kiöltözve, ilyenkor az iskolában egész nap esetlenül ténferegtem elegáns szoknyámban. Bosszantott, ahogy ünneplős cipőm mindig kopogott, amikor szünetben a folyosókon lófráltam.

A buszon zötykölődve a barátnőm azt mondta, fésülködjek meg, mielőtt odaérek a nagyszüleimhez ebédre. Gyors mozdulatokkal igyekeztem lesimítani hajamat, miközben próbáltam erősen kapaszkodni a kanyarokban. Reménykedtem, az eső eláll, mire leszállok.

Amikor beléptem hozzájuk, nagypapám épp a konyhaasztalnál ülve várta, hogy kedvenc rádióműsora elkezdődjön. Nagymamám rögtön felrakta a tűzhelyre a nekem félretett levest. Leültem a gondosan megterített asztalhoz, előttem a kedvenc mesefigurás tányér és evőeszköz, amiket már lassan kezdtem kinőni. Szórakozottan emeltem fel a kanalat, melyben tükörképemet vettem szemügyre, aztán egy kis hezitálás után megkérdeztem nagypapámtól:

Azon gondolkoztam… te hol voltál, amikor kitört a forradalom?

Egy pillanatig csak meglepetten nézett rám, majd lehalkította a rádiót, és vonakodva, de belekezdett.

Amint elértek a hírek, haza akartam utazni falura a szüleimhez…

Amikor háborúkról vagy forradalmakról hallunk meséket, mindig olyan hősöket akarunk, akik értünk haltak meg. De a valóság ennél szerencsére összetettebb. Vannak hősök, akik elmentek, de vannak, akik a sors kifürkészhetetlen fordulatain keresztül mégis velünk maradhattak. Vajon milyen lenne nélkülük felnőni, mi lenne nélkülük a családi ünnepekkel, mind azzal az élmény, amit így kihagynánk?

És ha velünk maradhattak volna azok, akiknek nem adatott meg, mennyivel könnyebb lenne, és mennyivel jobban esne a kedvenc fánk alatti ejtőzés nyári délutánokon, mennyivel jobb lenne gondozni egy kis kertet, hogy zöldséggel és gyümölccsel lepjen meg minket évről évre, függetlenül attól, hogy hívják a földet, mely tavasszal virágait táplálja.

Nagypapám azt mondta, amikor látta falujukban a második világháború ideje alatt végbemenő pusztítást, akkor se tudta elképzelni, hogy valaha újra derűs lesz, és egyszer a saját unokáival fog ülni egy gazdagon megterített asztalnál.

De a háború után sem volt minden ilyen egyszerű. Még ott volt ’56, a vádak, a börtön, amikor azt hitte, élete itt véget ér, majd a meghurcolások, a létbizonytalanság, és minden, amiről én nem tudom, hogyan lehetett túlélni.

Sose tudtam ezekről, mielőtt azon a délutánon ott ültem konyhájukban, abban a kényelmetlen iskolai ünneplőben, és nagymamám húslevesét ettem. De a szörnyű történetek ellenére sose ez volt az, ahogy én emlékeztem őrá.

Számomra ő volt az ősz hajú nagypapa, aki megtanított biciklizni, és futott utánam, amikor túl gyorsan tekertem és majdnem elestem. Ő az, aki órákon át dolgozott kattogó írógépe felett ülve, aki sokat tudott a komolyzenéről, aki minden nap fel-alá sétálgatott szépen gondozott kertjében, és mindig ránk mosolygott, amikor mi is beléptünk oda.

Mert vagyunk olyan szerencsések, hogy néhányan a sok borzalom ellenére mégis velünk maradhattak.