„Rosszindulatú ember vagyok.” Egy aljas féreg, akit mindenki elkerül. Nincsenek barátaim, de nem is akarom, hogy bárki szeressen. Felettük állok. Direkt vagyok egyedül, és direkt érzem magam nyomorultul. A direkt-rossz felér egy jóval, nem?

makray-2

A HoldonGolf Projekt előadásai az utolsó részletig precízen épülnek fel. Stílusuk letisztult: minimalista díszlet, semmi ripacskodás. Mindenből annyi, amennyi kell, se több, se kevesebb. Az idei évadot egy Dosztojevszkij-kisregény feldolgozásával nyitották, melyet Történet az egérlyukból címen, Makray Gábor szereplésével állítottak színpadra. Egyszemélyes darabot létrehozni nem könnyű, de a társulat megbirkózott a feladattal. Lebilincselő előadást láttunk, súlyos téma és könnyed humor találkozását.

Mi kell ahhoz, hogy egyetlen művész be tudjon tölteni egy színháznyi teret? Először is, egy jó szöveg. Dosztojevszkij zsenialitását talán felesleges taglalnom, ezt a pontot nyugodtan kipipálhatjuk. Receptünk második összetevője az ügyesen kitalált díszlet. Szolgáljon a színész eszközéül, de ne harsogja túl a játékot. Egy ágy, egy zongora, rajta régi szamovár, egy asztal két székkel, egy zakó – minden a helyén. Végül a legfontosabb: szükségünk van egy tehetséges művészre, aki egymaga képes kézben tartani a szálakat a színpadon. Habozás nélkül kijelenthetem, hogy Makray megugrotta a lécet. Bravúros alakításával nemcsak betöltötte a teret, de ki is szélesítette. Az „egérlyukon”  túl egy egész várost keltett életre, helyszíneivel és lakóival együtt.

Érdekes megoldás volt, hogy a cselekményt mozgató karakterek nem léptek színpadra, csak névtelen főszereplőnk imitálta őket. Színház a színházban. Megjelentek régi iskolatársai, Szimonov, Ferficskin, Trudoljubov és Zverkov, s persze az életét felforgató örömlány, Liza is. Arctalanságuk nem okozott hiányérzetet, sőt, hatásos drámai eszköznek bizonyult, mely kihangsúlyozta a főhős magányát, az egész világgal való szembenállását. Úgy tűnt, Makray a darab előrehaladtával egyre jobban azonosult karakterével, színészi játéka a Lizához kötődő szenvedélyes jelenet során teljesedett ki. Hitelesen adta át hősünk ambivalens érzéseit, agressziónak álcázott kétségbeesését.

plakat

Érdemes megvizsgálni a regény és a dráma alaphelyzetének különbségét. A könyv narrátora egy unatkozó értelmiségi, aki feljegyzéseket készít, hogy feldobja szürke életét. Tulajdonképpen napót ír, s emlékein kívül a világról szőtt elméleteit is lejegyzi. Nem olyan szokatlan. Ezzel szemben a színdarab főhőse egyedül járkál egérlyuknyi lakásában, magában beszél, szónokol, üvölt, színészkedik – de kinek? Feltehető, hogy a megjelenített karakter nem tud a színházi közönségről, de akkor kit képzel maga elé? Kinek játszik, kitől vár feloldozást? Talán csak magától. Hisz mindnyájan ezt tesszük. Ha kifogásokat keresek, magamnak keresem. Magamat győzködöm, magamnak játszom, magammal ordítok. Bántom magam, hogy te ne tehess kárt bennem. Azt mondom, látni sem akarlak, így nem tudsz elutasítani. Rosszindulatú féreg vagyok, s te gyűlölsz, de legalább nem látok szánalmat az arcodon. Nem akarom, hogy szeress. Direkt vagyok egyedül, és direkt érzem magam nyomorultul. Az én döntésem a magasztos szenvedés, én irányitom.

Mind ilyenek vagyunk, névtelen főhősünk egész társadalmunk metaforája. Kifogásokat gyártunk, s elbújunk a valóság elől. Még a nézőtéren is győzködjük magunkat, hogy ez a történet nem rólunk szól. „Csak magáról beszéljen, a maga nyomorult életéről ott abban az egérlyukban, de ne merje azt mondani: mi mindnyájan.” A Történet az egérlyukból általános érvényű, éppen ezért tud nagyot ütni. A színházból hazafelé úgy éreztem magam, mint akit pofon vágtak, és még élvezte is.

Fotó: HoldonGolf Projekt