Nyáron világossal ébred és világossal fekszik. Télen ugyanekkor még sötét van. Nyolcvanéves korára is csak azért használja a vekkert, nehogy elmulassza az ebédhordó fiút. Reggel amikor kimegy a kertbe, beállítja rajta a csörgést. Aztán tizenegykor kiül az utcára és várja, idegeskedik, miért nem jön már a fiú, mindjárt dél van, morog az orra alatt. Minden nap pontosan ugyanúgy. A kihordó fiú pedig sosem késik, csak ha esik, vagy nagy a szél, akkor szokott öt percet, amúgy tényleg pontosan jár, fél tizenkettőkor.

A falu egyik legszélső utcájának, legutolsó házánál, annak is a határ felőli oldalán, véget ér a minden. A falu felé fordulva házak, a határ felé szántóföldek, fák és kiszáradt kanálisok, gyommal benőtt lecsapoló medrek és egy lerombolt tyúktelep, bodzabokrokkal benőve.

Nem foglalkoznak itt már semmivel se, mondogatja az öreg, annak idején nem így volt ez, rend volt.

Amikor a házat építettük és kellett a tető, mondja, elmentem a Tátrába dolgozni. Hajnaltól estig vágtuk a fát, nagyautókkal hordták le a hegyről, aztán este mi is lejöttünk az utolsó fuvarral, ültünk a megrakott autók tetején. Lent megvacsoráltunk, és akinek volt kedve, mivel megengedték, visszamehetett a hegyre. Annyi fát vágott magának, puszta kézzel kellett lehoznia az erdőből, amennyi az erejéből tellett, de reggel hatkor indultunk tizenkét órát dolgozni. Három hét alatt kerestem annyit, amiből megvettük a cserepeket és kifizettük a nagyautót, hogy hazahozhassuk a rönköket.

– A hegyekben le is hántolta a fát meg minden?
– Gyerek, azzal tüzeltünk, dehogy hagytam ott.

Ez ősszel volt, vagy valahogy úgy, nem is tudja pontosan. Igaz!, szüret után indultak, a lefejtést már nem várta meg, de mire megjöttek, lehetett kóstolni a friss bort.

Vasárnap jöttünk haza, mondja.

Hétfőn kellett aludnom egy kicsit, mert elfáradtam, de keddre le voltunk beszélve az ácsokkal. Az ácsok kedd reggel hat előtt megjöttek. Két nap alatt húztuk fel a tetőt, akkorra meghozták a cser’peket is, leraktuk a ház mellett.

Hárman voltunk, neveti el magát, mint a jómadarak. Jó idő volt aznap, nem esett. Nem volt meleg, de hideg se, főleg aki mozgott, sütött a nap, nem fázott a trikóban. Fröccs is volt, meg amúgyis. Jól ment a munka, egy hordta lentről a cserepeket, a másik szétterítette a tetőn, a harmadik meg rakta.

Az öreganyád – nyúgodjon – délelőtt levágott két csibét meg egy nyulat, húslevest és kirántotthúst csinált ebédre, megengedte, hogy felbontsunk egy-egy üveggel az olajos paprikából, a csalamádéból és a savanyú uborkából is.

Kivittünk az udvara egy asztalt, öreganyád – nyúgodjon – megterített, kirakta a levest, külön tálra a zöldségeket, külön tálra a nyakat, lábát, zuzát, máját és a szívét. A csibe combját, a mellét és a nyulat kirántotta, petrezselymes krumplit csinált hozzá. Töltöttem egy kört mindenkinek, szedtem a savanyúságokból.

Öreganyád – nyúgodjon – behozta az aznapi Új Szót.

Tévénk nem volt, még csak egynek volt az utcában, azt is csak szombatonként szokta bekapcsolni. Néha összegyűltünk nála, de az Új Szót azért járattuk.

Az öreganyád – nyúgodjon – még nem evett, mert nem tudott rögtön enni, addig szaladgált az ebéd körül, azt mondta, hagyjuk őt öt percig nyugodtan üldögélni, együnk! És amíg ettünk, néha elmesélte amit éppen olvasott. Én nem tudtam elolvasni, mert ölég zsíros volt a kezem a csibenyaktól és a nyúlcombtól, de az öreganyátok szerint – és még azt se tette hozzá, hogy nyúgodjon – aznap amikor a tetőt kezdtük csinálni, huszonharmadikán, volt valami fölfordulás Pesten.

A Jani annyit mondott erre, hogy abba’ a városba’ mindig fura dolgok vannak, úgy voltunk vele, ha van idejük! Mi meg csütörtökre befejeztük a cser’pezést, és péntekre már csak az éleket kellett bevágni.