Horváthné Magdika nemi élete nem akkor esett kútba, amikor egy nyár alatt felszedett húsz kilót még 2014-ben. Az csak a következmény volt: a gyönyörök óceánja nem ringatta Magdát és férjét már lassan két éve. Nem volt órák hosszat tartó apály-dagály változás, sem a sós hullámok édes simogatása. Apa nem volt dagadt, csak ivott. Persze Magda sem volt kövér, csak erős csontú madárka, ahogy a polgármester-helyettes úr minden másnap göcögve megjegyezte az irodában. Az apa ivott világ életében, de olyan kétezer-tizenkettő körül már épp csak akkor volt beszámítható, amikor azt a nyolc órát le kellett dolgozni. Józan akkor sem volt, az Atlanti sörözőben vagy a Füttyösben be-bekapott munka előtt is egy fröccsöt, meg egy tüskét. Utána viszont négyet-ötöt. Mikor hazaért, már a világát sem tudta, persze próbált volna rámászni szegény asszonyra, és bizonyosan volt is, hogy sikerült, de ennek a tengerároknak a mélyére most nem merészkedünk.

Horváthné Magdika titkárnő volt a zátrai polgármesteri hivatalban. Mindig jól végezte a munkáját, a haza felvirágoztatásán dolgozott, ahogy a polgármester, a helyettese, és mindenki más az irodában. Azt szerették volna, ha Zátra, a megye, sőt az egész ország egyre épül és szépül. Ehhez rendre volt szükség, erős középosztályra, amelyik tisztában van értékeivel és büszke is rá. Persze ezek nem olcsó dolgok, sok pályázatot kellett írni az EU-nak, a kormánynak, mindenkinek, és Magdika lelkesen segített. Elszámolások, fotók, kimutatások, minden. Jó titkárnő volt, jó lánya idős apukájának és jó anyukája egyetlen fiának, aki tengerbiológus szeretett volna lenni.

A legutóbbi nagy volumenű pályázat az ötvenhatos emlékévhez kapcsolódott. Felújították és bővítették az ötvenhatos emlékművet, amint egy csodásan szenvedő arcú Mária tartja kezében a lyukas zászlóba csavart Szabadság-szobor fejet, mellette pedig a megtiport pálmaág. Rézből készítette egy helyi művész, egészen jutányos áron, ám annál nagyobb ügybuzgalommal és hittel. Ez állt rajta: „Nem az a szabadság, hogy úgy élhetsz, mint egy diktátor, és kedved szerint érvényesítheted a benned felgyülemlett gyűlöletet. Szabadság az, hogy nincs diktátor fölötted más, csak a Teremtő Rend. És hogy a gyűlölet ellen megvédelmezheted magadat a szeretettel.” Most épp az avatóra készül a város, és Magdikát nagy megtiszteltetés éri, a polgármester helyettes megkéri, írjon egy szép beszédet, amit aztán mondjon is el az avatáson. És Magdika hozzákezd:

„Tisztelt Hölgyeim és Uraim, keresztény polgártársaim! Azért gyűltünk itt össze, hogy emléket állítsunk egy szép ünnepnek. Hatvan évvel ezelőtt az a történelem volt mindennapi valóság, hogy bizonyos harcos események során országunk kilépni próbált egy elnyomó hatalom alól, az évek óta víz alá nyomott fejét végre fel akarta emelni, hogy lélegzethez jusson. Hisz nincsenek új lukak, amiket használhatnánk, amikből kopoltyúk lehetnének! Ha nem jutunk levegőhöz, meghalunk! Most, amikor épp így kívánja fejünket egy birodalom menekültáradatba nyomni, amikor Európa épp úgy nem segít a keletről érkező elnyomással szemben, mint hatvan évvel ezelőtt, akkor érdemes igazán eszünkbe és szívünkbe vésni, ahogy a költő mondja »elmémbe, mint fémbe a savak, ösztöneimmel belemartalak«, azokat a kedves, szép ötvenhatos alakokat, hősöket, akik dicső példája erőt adhat nekünk ezekben a nehéz, viharos időben. Szabadságvágyó nép a miénk, ez vezesse hajónkat…”

Itt elakadt, mert nem akart nagyon politizálni, meg ezek a hasonlatok, amiket leírt, úgy érezte, másról szólnak, mint amiről kellene, hogy szó legyen. Amikor elképzelte magát, hogy kiáll majd az emlékmű mellett felállított kétszer két méteres kis emelvényre a sötéték blézerében és szoknyájában (esetleg egy narancssárga virágot, bár az lehet már túlzás lenne), és majd áll ott és beszél, és látja az a harminc-negyven ember, akikből sokan ismerték húsz kilóval könnyebben is, egy akkor még egészen normális mennyiségű alkoholt elfogyasztó férjjel, akkor valami furcsa nyugtalanság lett úrra rajta. Hogy talán a polgármester leszidja majd, hogy miért nem beszélt hangosabban, vagy hogy ez a blézer nem illik az ünnephez, de a feketét sajnos már kihízta. Esetleg, hogy belezavarodik, vagy elragadják az érzései, és túl heves lesz.

Bekopogott a fiához, aki épp ezt a részt olvasta Brehm Az állatok világa című könyvéből: „A bíbor rózsa, mint a hullámtöréses part lakója, annyira szívósan tapad az alzatra, hogy a legerősebb hullámverés sem tudja az állatot leszakítani. A dagály idején, midőn az állatok oxigéniumban és táplálékban gazdag vízben fürödnek, kifeslenek. Apálykor, midőn a víz teljesen le is mehet róluk, összekuporodva várják a kedvező alkalmat. A beszáradástól ilyenkor, legömbölyödött állapotukban, felületük megkisebbítésével s a bélüregükben felhalmozott vízmennyiséggel védekeznek.” Mikor Magdika belépett, a fia letette a könyvet és anyjára nézett.

– Na, mi újság?

Itt egy rövid párbeszéd következett, melyben Magdika szót ejtett az igazán kedves polgármester-helyettesről, a beszédről, és hogy a fia ugyan segítsen már neki.

– Miért nem meséled el nekik a nagypapa történetét? A műegyetemre járt, ott volt a tüntetésen is, aztán mikor a koleszszobákban néhányan elkezdtek Molotov-koktélokat csinálni, meg lettek már fegyverek is, akkor nagyapa inkább vonatra ült, és hazajött Zátrára. Volt nála pár igazi töltényhüvely, hozta a nagymamának mutatóba, aztán amikor a vonaton végigmentek a katonák és mindenkit igazoltattak, akkor meg be volt szarva, hogy nehogy megmotozzák. Szerintem ez elég pontosan megmutatja, hogy hogyan van ma is sok ember a hatalommal, meg a háborúval, meg a rendszermegdöntéssel. A történelem meg tán erre való volna, hogy tanuljunk belőle magunkról.

Magdika elismerően füttyentett, és egyetlen szó nélkül kisétált a fia szobájából, és arra gondolt, hogy nem is tudta, hogy neki ilyen bölcs fia van, hogy ez az egész teljesen olyan, mintha valami álom volna, vagy egy film, hogy van egy probléma, és rögtön itt is van rá a megoldás. Nagyon jó beszédet mondott, de sajnos a főnökeinek nem tetszett, és kirúgták. Viszont Pesten kapott munkát, hamar lefogyott, és Tiborral, az egyik kollégájával az Égei-tengerhez készülnek a nyáron.