Játsszuk azt, hogy most Kőrizs osztja a lapokat. Egyet a klasszikusoknak, egyet a télnek, egyet a halálnak, egyet a hétköznapoknak, egyet Kínának. Te meg még egyelőre ne vedd őket a kezedbe, előbb hagyd, hadd magyarázza el a játékszabályokat. Olti Dóri recenziója.

Mit akarhat egy költő egy rikító rózsaszín borítójú verseskötettel, amelyben ráadásul még ciklusokat is létrehozott? Kőrizs Imre idén megjelent könyve gyorsan felkelti az olvasói érdeklődést. A másik pikk bubi vegyes hangulatú, mindeközben sokszor borzongatóan személyes. Öt ciklusa van, ezekben pedig végig nyomon követhető ugyanazon lírai én jelenléte. Rendszeresen egyes szám első személyben szól hozzánk. Már rögtön a kötet elején, a Karaoke című versben játékba hívja az olvasót: „[d]e téged nem gyűlöllek olvasó, akárki vagy is, / és megölni sincs hatalmamban vagy szándékomban, / igaz, a kegyeidet sem keresem. (…) Ne kutasd, hogy én ki vagyok, te sem érdekelsz engem.” Provokál, hiszen szembemegy azzal, amit állíthatunk: kikéri magának, hogy egy személyként azonosítsuk a költőt. Egyben tovább is hajt az olvasásban. Gyakran kelti azt az érzést, mintha valakinek a konyhaasztalon felejtett titkos naplójában lapozgatnánk: „[h]at láb, három hüvelyk magas vagyok, / az átlagos nyakkendők nem érnek le az övcsatomig (…). / Ezért rendeltem egy hosszított modellt Kaliforniából” – írja a Lábnyomban.covers_405530

Az teszi különlegessé ezt a kártyapartit, hogy keveredik benne a klasszikus műveltség és a hétköznapok sosem leereszkedő egyszerűsége. Nincs is természetesebb annál, mint hazacipelni újra meg újra egy-egy nagy vécépapírcsomagot, és erről még akár egy verset is írni Luxury Soft címmel: „egy-egy nagy csomag vécépapír a kézben valósággal szárnyakat ad.” De Kőrizs vissza-visszatér a klasszikusokhoz is, Horatiushoz szól, Dantéhoz, vagy a 19–20. század magyar költőihez. Néha ezek a gondolatmenetei, hosszú sorokba rendezett versei nehezen követhetőek, néha élvezetes játékot játszanak, mint ahogy teszi a talán ómagyarul írt Yaz eleš nem hašonu vagy Hamlet monomániája. Egyszerű, már-már prózai szövegei közt nem felejt el lírai is lenni, mint a Poste restante első versszakában: „[m]indent tudunk, / (amit tudunk, az a minden), / de csak puzzle-szerű, / jelentés nélküli darabkákban.” Aztán itt is visszaránt a talajra: „[a]zt hiszitek, hülyéskedek.” Fokozatosan, ciklusról ciklusra hagyja, hogy belépjünk az elmélkedés, a hideg, a halál világába.

A Zhongshang Park ciklustól kezdődően az elmélkedő lírai én legtöbbször egy látvány fölött mélázik el. Míg előtte bevezetett minket a költői világába, megpendítette véleményét a költészetről – mint az Ars entomologicában: „[a]zt mondják, egy költőnek nem a lehető / legjobb vagy a legszebb verset kell megírnia, / hanem azt, amit csak ő írhat meg, és senki más.” –, ezután közelebb enged magához. Az innen következő ciklusokban ismételten a költői én szeme elé táruló látványról olvashatunk, így A Szikla és a Víz Kertje című versben is, vagy a Hideg ciklus Januárjában – „szemben, a töltésen túl (…) szarkák rövid géppuskasorozatai”. Ezek a leíró jellegű látképek meg-megszakítják az egyre komorabbá váló versek sorozatát. A Zhongshan Park ciklus egy külföldi ösztöndíj során készült versei szinte mind reflektálnak valahogyan a kínai közegre, kultúrára, mindennapokra, egzotikus egészként a kötet közepére szerkesztve. Ezt a reflektálást lehet olykor kissé erőltetettnek érezni, látni mögötte a tudatosságot. Üdítő azonban a Fast Forward felgyorsított látványképe és a ciklus záróverse, ahol visszatér a kötet nagyobb részében ismerőssé vált költői hang: „[k]övesd a szíved, / én meg majd követem a szivarom parazsát, / vagy csak nézem, miután / az öltözőben felzabáltam az összes csokoládét.” Ezeknél elszakad Kínától és a kínai tematika kötöttségeitől, helyette előveszi az egy röpke gondolatból származó versírási technikát, az életképszerűséget, a hétköznapinak bemutatott hétköznapiatlanságot.

Jóval természetesebb szerzői tudatosság jellemzi a legtöbb verset, ahol nem felejtkezik el arról, hogy most tulajdonképpen verset ír, sokszor megszemélyesítve gondolkodik róla, mint A magyarázatban: „a versnek jó vagyok csipásan, kócosan is”. Gyakran fordul a versírásról való írás kissé közhelynek tűnő, mégis stílusosan megírt témájához: „[f]áradtan olvasd ezt a verset, (…) / Így is született, amikor hazafelé olyan fáradt voltam.” – írja a Tálalási javaslatban, amely a cím által a versolvasást egyfajta fogyasztói pozícióba is belehelyezi. Kőrizs egyszerre idézi meg a vers klasszikus formáit és értelmezési lehetőségeit, de folyamatosan – néha szó szerint is, mint a Három pontban – párbeszédben áll önmagával arról, mit is ír most, mi is ennek az értelme, hová is akar mindezzel kilyukadni, egyáltalán mi a vers tárgya. Ez megint csak elcsépeltnek tűnhet, viszont mégsem az, ugyanis számon kéri magán mindezt, hogy ne legyen ugyanolyan, hogy ne legyen giccs, ha nem is nyíltan kimondva, hanem implicit módon a szövegbe rejtve. Így történik az Illetve a süllők című versben, amelyben a lírai látvány szakad meg: „A képet a giccstől a sápadt fény / metsző hidege reflektálja el, / illetve a süllők, de ők nem látszanak.” Ez is, a többi vershez hasonlóan a művészet, a versírás mibenlétét boncolgatja, azt a kérdést feszegeti, hol húzódik a határ vers, próza, és értelmezés, giccs és köznapiság közt.

Az utolsó Hideg című ciklussal kihűl a levegő. Ennek verseiben szintén könnyű koherenciát találni, már a címek elolvasásával is: Januári reggel, Január, Téli reggel, Hidegkonyha. Ezekben a versekben hátrébb húzódik az elbeszélő, újabb és újabb nézőpontokat keres, az érzékelés, tér-idő határait tapogatja, amit az utolsó ciklusba is továbbvisz. Ebben még filozofikusabbá válik, ahogy a fülszövegen is idézett versben, a Hunok Emődönben írja: „Mezőkövesd furcsa volt. / Nem ilyennek képzeltem New Yorkot.” Magyarország beutazása egyben a világ beutazásává válik, és nehéz a költőt nyakon csípni, hol füllentett, annyira tisztán meséli élményeit. A komor hangulatot leginkább az elmúlásról, a halálhoz való viszonyulásról elmélkedő versek teremtik meg: „Elengedjük – mintha legalábbis / tőlünk függne a halál” olvasható az Örökpanorámában. „Az élet már csak nagydarab ápolók kézfogása / és néhány illetlen látogatás: a szeretet díszkivilágítása” – a kötet első felében humoros őszinteség fájdalmassá válik. Itt nem nevetünk úgy a taxison vagy a szomszédokon, mint máskor. A hétköznapokba már nem csak a vidám játékosság szivárog be, amelyre a költői én a címadó Játékokban is figyelmeztet: „[ö]regszem, mint a másik pikk bubi. (…) / De ha kártyázok, inkább álló kibic vagyok, / akit a játékosok nem szeretnek, / mert mindenki lapjába belelát.” Itt van a költészet örök témája, az elmúlás, Tudniillik mortis: „[a]ztán a rothadás során képződő gázok / egyes testrészeid felfúvódását okozták;” – kegyetlen, nyers. (Sokadik szálon kapcsolódva a 19. század francia költőihez, a csatangoló témakeresésével, naturalista leírásával.) Nem engedi el szorongó gondolatok nélkül az olvasót, záróversében is a kórterem csendjét idézi meg. Úgy tűnik, ezt a játékot a halál nyeri, és – ahogyan a Csirketemetés és asztallaplényekben gondolkozik – az élet végén talán „a negyedik dimenzió felé távozik belőlünk valami”.

Kőrizs kötete ellentéteket képez, nem egy-egy szövegen belül, hanem a versek között – ettől játék a játék. Észrevesszük-e az önellentmondásokat? Képesek vagyunk-e feloldani ezeket, rajtakapni a csaláson? Ha egyáltalán ez csalás, nem pedig valami trükk, ami mögött racionális, logikus magyarázat húzódik, amit csak a beavatottak érthetnek meg – vagyis mintha áttérnénk a kártyatrükkök, a bűvészet világába. A másik pikk bubi gondolatokkal, érzelmekkel, önreflexióval teli felnőtt mesekönyv, amelybe érdemes belelapozni. Minden verse egy-egy kártyalap, amelyet a szerző kijátszik, egyre több és több színt mutatva meg magából. Ettől lesz színes, változatos, de mégsem annyira, hogy idegennek érezzük. Heccel, felforgat, de odafigyel rá, hogy lehetőleg sose csaljon.

Kőrizs Imre, A másik pikk bubi, Budapest, Kalligram, 2016.