PIROS KABÁTBAN

Belegondoltam, hogy mit is csinálnék, ha lenne egy piros kabátom. Először is: ebben szívnám el az utolsó szál cigarettámat. Elnyomnám rajta. Kifakadását rózsavörös rúzzsal fedném. Sikeresen elszállnék a magasba vele, hogy egybekelhessek a felhőkkel.

Pont ott csíráznék ki, és hullanék le esőként a földre, kikelnék fa formában, és vesztegetnék arra száz évet is, hogy ne lássak több embert. Aztán egy nap jönnének nagy gépekkel és kivágnának. Belezúznak a földbe, de majd olajként kerülök felszínre, újabb pár ezer év pihenés után. Remélem, a piros kabátom megmarad.

Felhúzom, és újra jól fog állni rajtam. Talán még a rúzs is ottmarad rajta. Ahogyan nézném az embereket a kipufogó füstfelhőjén keresztül fakuló kabátban, morfondíroznék azon, hogy miért is vagyok hasonló a földi lényekhez. Szervetlenül vagy akár élő szövetként is tengetném napjaim. Boldogosságtalanoságosságban.

Hiszen megfognak a szavak. Kipenderítjük őket, csak amolyan szócséplésként, vagy akár pletykaként, és szállnak. Ők is csak felfele. Az energia nem vész el, csak átalakul…

Ez az, ami mozgásban tartja a földet. Az emberiség hülyesége. Határtalan túlbuzgósága és szentimentalizmusa, hogyan működik a mindenség. Egyszerű. Beletöltjük a hiperaktivitásunkat, és az végeláthatatlanul transzformálódik zsenge széllé. Muzsika lesz belőle a fák által. Pár év múlva már hangszer formájában nézik a napot, és mi csak játszunk rajta. Elveszünk. Beleformál minket egy lázálmas tudatlanságba, és kiforottnak tekintjük civilizációnkat. Csudaszép.

Én maradok férfi. Azontúl emésztgetem a piros kabátom. Nézem a csillagok fényét, és felöltöztetem őket is szép új ruhába. Talán egyszer pirosba. Most enyém ez a szín, ami annyi mindent leír, és a fájdalom marad csupán. Nektek. Engem óv a divatom. Annyi minden, és mégis semmiség, ami történik a földön, a bolygón és az univerzumban ahhoz képest, hogy virítok egy kabátban. Piros.

*

ELTOLVA

Kint ragadt. Sajnos nem tudott változtatni a járműve helyzetén. Egy óriás betondzsungel rémisztő tengerén állt, de nem félt. Kicsit fölkapaszkodva felmérte helyzetét a világban, és kidugva piciny fejét várából, körbekémlelt. Okos szemecskéjével megpillantotta a fémszörnyetegeket, majd lassan, fontoskodóan megszólalt.

Autó.

Azon az egy-két csodálatos járművön kívül, ami körülvette, magányos volt. Mivel három éves fejjel ezt nem érthette, csak nézte a dohányboltot, ahol a Mama eltűnt. Örökre?! Várt.

A Mama rosszul volt. Sokszor ideges, és kiabál. Papa elment. Nem szereti már a Mamát meg Zolikát. A Mama sokszor mondta Zolikának, ha rossz, elviszi a boszorka. Mindig mondta neki, hogy rossz. Kiabál, kiabál. Sokat dolgozik, Zolika meg Bölcsiben. Utálta.

Hirtelen megjelent a gonosz boszorka. Zolika nem tiltakozott, amikor elvitte. Sohasem gondolt rá, hogy ez tényleg meg fog történni. Mi rosszat tehetett? A boszi a babakocsival és a triciklivel együtt meglépett vele.

Anyuka kilépett a dohányboltból, sikított egyet, és elájult. A szökevények így elég időt kaptak, hogy elmeneküljenek.