Amíg apa végigberregte a telket a halványpiros,

műanyag burkolatú fűnyírónkkal, engem a bukszusok

mellett hagyott locsolni. A figyelmemet akkoriban

még órákra le lehetett kötni egy kerti slaggal.

A teleknek nyár szaga volt, főleg eső után, mikor

még nedves volt a fű. A panelhez képest nekem

ez jelentette a vadont, ahol a fáról letépett alma

az labda, ha a kutyákkal, és lőszer, ha a kutyák ellen

voltunk.  Elfogni egy lepkét akkoriban nagy érdemnek

számított. Egyet addig cibáltam magammal, egyik

szárnyát a mutató és hüvelykujjam közé szorítva,

hogy mire találtam valakit, akinek elbüszkélkedhetek

vele, megdöglött. Fel sem tűnt, hogy a másik szárnya

egy ideje már nem verdesi az ujjaimat. Később

rettegni kezdtem a lepkéktől. Valahogy ráérezhettem,

hogy ez a legbiztosabb módja annak, hogy többet

egy se hagyja abba a csapdosást, mielőtt még be

tudnám bizonyítani, élve fogtam el.