Győrffy Ákos A hegyi füzet és Gál Soma Sármesék című kötetei a Könyvhétre jelentek meg. Ezen és a pacás borítójukon kívül más közös is akad bennük, például az, hogy mindkettőt elolvastuk és ajánljuk. Orbán Krisztina recenzióduója.

Van itt egy könyv, amit átsző a természet, de valójában egy városi ember meséli, és van egy másik, amiben végig ott van a disznóölés, a kert, a szőlő, a Balaton meg az időjárás, de csak úgy, mint mellékszereplők kara. Győrffy Ákos elbeszélője visszavonul a természetbe, de ott is csak önmagát találja. Gál Soma kötetvilágában úgy viszonyul a természethez, mint a gazdálkodó ember: körülöttünk van, jó és hasznos, de nem kell túlmisztifikálni. Mind a kettő hiteles elbeszélés, őszinte hanggal. Nehéz őket fikcióként kezelni, amikor az élet és a tapasztalatok annyira átütnek. Valós helyszínek, munkahelyek, létező személyek kerültek a lapokra.

Győrffy kötetét megelőzte öt korábbi: négy líra és egy próza. Gálét pályázatok, publikációk, munka az Apokrifban, vagyis ez egy, mondjuk ki, debütáló kötet, viszont egy korábban kialakult irányvonal egyik állomása. Nehéz ellenállni a hasonlítgatásnak, ha Lars Gustafsson már megírta A méhész halálát, egy A hegyi füzet figurájánál nagyobb krízissel szembenéző ember talált füzeteiből összeollózva; ha Pär Lagerkvist és Stig Dagerman kiforrottabban, erősebben, többet írtak a szorongásról. A Sármesékre is nehéz lenne úgy tekinteni, mint amire semmi sem hatott, amikor van egy olyan kötetünk, mint a hozott anyagból dolgozó, egy helység életét mesélő Pletykaanyu, vagy amikor a példakép Hrabal egy elbeszélésben személyesen is megjelenik; de azért mindezektől most inkább eltekintek.

Győrffy Ákos kötete egyszerű szövegnek tűnik. Terjedelemre, méretben is füzethez hasonló. A meg nem nevezett elbeszélő kijár egy elhagyott házba az erdőben, hosszú sétákat tesz, hordóban vizet gyűjt, az emlékeiben bolyong, gazt irt, mindezt, illetve az ezekkel kapcsolatos gondolatait pedig lejegyzi egy, a házban talált füzetbe. A valódi szöveg azonban nem a lapokon van, mint ahogy a természet az elbeszélőnek csak meditatív kiindulópontul szolgál. Ugyanúgy hoznak a leírtak játékba hihetetlenül összetett jelentéshálókat, amelyekbe az olvasó annál inkább belegabalyodik, minél jobban kapálózik.

A zöld borítók által közbezárt tér mögött (vagy közepén? vagy körülötte?) kezdődik a sűrű erdő, ahonnan az író egyszerű gesztussal nyújtja a kezét, hogy fogjuk meg, majd ő vezet. Az olvasó viszont az őszinteség láttán gyanakodni kezd. Kezdődik ez rögtön a természettel és a természetbe kivonuló íróval. Az olvasói előismeretek és előítéletek már ezen a ponton megtölthetnék a szöveg lyukait. A természet után a kultúra kerül játékba, amikor szóba jön egy nagy, sötétlő erdő. A hajléktalanokon keresztül továbbá felkerül a gondolati térképre a társadalom, T.J. monológjaiban pedig gyakorlatilag egy kozmikus értelemben vett minden, amiben minden mindennel összefügg. Bolygók, gének, történelem, fizika. Lerövidíthető fényévek, a menofen kultúra 1646-os krízise, a dédimamám géntechnológiai fejlesztései, a genovai katedrális. A hajléktalanok idézett elbeszélései segítenek az elbeszélői hangnak, hogy elhelyezze magát a világban: sokat elmélkedik arról, mi az igazi nyomor és a semmi. A különböző rétegek tetejébe mindez „az elképzelt ház lassan feloldódó képe… Az elképzelt házé, amelyből most lépne ki az a valaki, aki már soha nem leszek, most lépne ki, és halvány mosollyal venné tudomásul, hogy csak álmodta azt a másikat, aki itt ült valahol a közelben, és nem volt válasza semmire.”

Ez nem az ő háza, nem az ő élete, nem is önmaga így az elbeszélői hang. Ebben az életközépi válságban elidegenedett, sem az emlékeire, sem a karakterére nem ismer rá. Az idegen ház birtoklása az önmaga birtoklása utáni vágy? Ebben az esetben csak a kiindulópontra érünk vissza. Kimenekült a természetbe, de nem az emberek, hanem önmaga elől, hogy aztán ott is önmagát találja. Hiába próbál meg egy másik színfalat, életet és személyiséget teremteni, a saját szorongásaival szembe kell néznie, és a meditatív együttlét az erdővel nem biztos, hogy segít ebben, hiszen már rögtön az első oldalakon megállapítja, hogy „Hiába nézek bárhová, hiába nézem a felhőtlen reggeli égen köröző ölyvet, hiába az elvadult gyümölcsfák kéregrajzait, hiába a vaddisznódagonyában meggyűlt esővíz mozdulatlan tükrét, sehol semmi.”

duoEbben a szomorú kísérletben időnként megjelennek olyan gondolatok, mint hogy minden ember keresztény, és az üresség nem jelenléte a legerősebb jelenlét, amelyeket igen nehéz elfogadni. Az olvasó nem kap sok kapaszkodót, hogy a szorongást és a válságot mi is váltotta ki, annak érdekében, hogy uninformális lehessen és azonosulhassunk vele. Ezt a szorongást mindannyian érezzük, tudjuk meg a szerzőtől, csakhogy lehet, hogy a levelek fény-árnyék mintázatából, madárcsiripelésből és az eső hangjából szőtt könyvet becsukva nem marad az olvasó kezében semmi. Hacsak el nem érte nála, hogy elgondolkodjon, hogyan áll a természettel és a saját életével, ami semmiképpen sem elhanyagolható élmény.

Itt érünk el a Sármesékig, ami viszont bőven ad támpontot. Nem csak a kötetcím passzol nagyon, a novellák címeiben és első mondatokban is erős a szerző. „A víztorony betonfaszként magasodott a falu fölé” – így kezdődnek a hétköznapi mesék. Gyerekkorról, disznóvágásról, húsboltról, arról, amikor a nagyapát be akarták sorozni, vagy amikor tanítóskodott. Ezek az első novellák fektetik le azt az értékrendet, amit elvezet az összetettebb ciklushoz a strand életéről, a Szárazföldi matrózokhoz. Ez az első mondat sok mindenről árulkodik még: például, hogy ezek a novellák nem finomkodnak. Továbbá, hogy ez egy strand és egy helység élete is, nem véletlenül játszik a cím Sármellék nevével, ez vállalt azonosság. Persze a „mesék” teret hagy a fikciónak, és a valós személyeket időnként a monogramjuk takarja – helyenként nem olyan bonyolult viszont feloldani.

Sármellék mesei életében fontos szerepet tölt be a hús, a kocsma, a barátok, a nők. (Polkorrektségre érzékenyeknek és vegetáriánusoknak azért megakadhat a szeme egy-két vitatható részleten, de nem annyira, hogy elrontsa az élményt.) Ez a világnézet két lábbal áll a földön, egyszerűségében felemelő és magával ragadó. Sorra lépnek porondra és alakítják magukat a több generációt képviselő karakterek, és nem csak a kiemelt szerepet betöltő nagyszülők. A szerző pedig nem ítélkezik szerencsejáték-függőség vagy téves logika felett, csak mesél. Nem próbálkozik külső leírásokkal, inkább a cselekedetekkel jellemez, vagy hagyja, hogy a karakterei maguk meséljék el, kicsodák, a saját szavaikkal. És beszélnek is, közben pedig átadják az életszeretetet az olvasónak, akit bevonz és visz magával a történetmesélés.

Ha a falu egyszerre szereplő és helyszín, akkor a Szárazföldi matrózokban a strand egyenesen történetformáló erő. Az ismétlődő rutinjával, novellából novellába lépkedő szereplőivel, kiszámíthatatlan, már-már misztikus időjárásával, de főleg azzal, hogy átmenet a szárazföld és a nagy víz között. Izgalmas megoldás a háromtorkú elbeszélő, a három vízibicikli-kölcsönzős srác afféle porondmester a ciklusban. De nem a fürdővendégek számítanak igazán, ők mindig csak jönnek és követelőznek, vagy nem jönnek, amikor kellene, felvágnak és mit sem értenek. Ha ezek a porondmesterek jól végzik a dolgukat, akkor meg lehet hatódni vagy lehet harsogva nevetni, meg koccintani, mígnem egy zsúfolt, enyhén eltérő stílusban előadott „érdekes sztorik a munkából”-monológ után vége a szezonnak és a könyvnek is.

Sör még soha sem volt ennyire aranyló, a mások története ennyire fontos, attól pedig a saját nagyapám is zavarba jönne, hogy Gál Somáét ezután mennyire kell szeretni. A csodák kötik össze ezeket a történeteket: az élet apró csodái, hihetetlen dolgok, amelyeket el lehet mesélni, amelyek érdekessé teszik a mindennapokat: egy gyönyörű nő, egy ritka betegség, egy napokig tartó vihar, egy elszabadult mozdony… Fel lehetne fűzni ezt a kötetet kocsmai anekdotákra, és tulajdonképpen ez is történik. Ha koccintunk, hát az elkövetkező történetekre, remélhetőleg nem váratnak magukra sokáig.

Két könyvheti kötet, különbözőségében is ajánlott. Ha csak egyet olvasnátok, és a vázlatos összehasonlítás sem segített, hogy melyiket, hát legyen Gál Soma az esti mese. Győrffyé meditációs alfa, ez pedig egyéni küszöbszinttől függően nem biztos, hogy irodalmi élmény.

Gál Soma, Sármesék, Budapest, FISZ, 2016.
Győrffy Ákos, A hegyi füzet, Budapest, Magvető, 2016.