Idegen nyelvekről beszél. Oroszokról, hollandokról és valami mandarinul karattyoló öltönyös fickókról. Két szemüveggel a fején. Egy azért, hogy lásson  ez a szemére húzva; egy pedig, hogy ne  az a hajába tűzve. Koncentrál. Mikor a tűvel szúr, megnyalja az ajkát és folytatja:

Kétszintes vonatok, érted? És vagy hatféle nyelven beszéltek.

Aztán újra szúr. Egy szövetkabát gombjait varrja vissza éppen. Csak fél szemmel figyelem a vagon túlsó oldaláról. Nincs egyedül.

Azokkal a vonatokkal ötven perc alatt Pesten lennénk.

Mentem már olyannal csapódik ki az unalom a pasijából.

A lány pedig újra ölt egyet. Megrázza a fejét, hogy a szemébe lógó rövid, szőke tincset elrendezze. Az ajkát nyalja ismét. A sötétkék kabát egyik felét a mellére borítja, hogy ne legyen útban.

Itt nincs olyan büfékocsi? Olyan szomjas vagyok!  szól.

Menj el a mosdóba!

Én meg a táskámban lapuló ásványvízre gondolok, de nem. Nem kínálom meg. Végig figyelem, ahogy egyre szárazabb ajkait nyaldossa, és én sem iszom. Csak az jár a fejemben, amit egy National Geographic cikk írt az emberi csókról; hogy serkenti a nyáltermelést és helyreállítja a száj pH-ját.

A húsos ajkaira gondolok, és ahogy a szája egyre szárazabb lesz, kezdem úgy érezni magam, mint egy napon felejtett agyagdarab. Hirtelen, mintha megérezte volna a percek óta rátapasztott szemeim vákuumszerű erejét, rám néz. A tekintetünk csak egy pillanatra találkozik. Három mikroszekundumnyi fürdőzés a Balti-tengerben elég, hogy zavartan matatni kezdjek a mobilom után  valami pótcselekvést rögtönözve.

Kapcsolódás…

Megnézem, hogy jött-e sms vagy e-mail, hogy hány óra van, és hogy milyen a háttérképem, de ő még mindig néz  érzem.

Elmegyek hugyozni!  szól a pasija.

A lány ekkor visszatér a kabáthoz.

Egy ritmikusan zakatoló vonaton ülünk mi ketten.

A lány, aki leginkább gombokat varr fel, és én.

Egy ideje bámulom, ő is rám nézett egyszer.

Ő szomjas, nálam van víz. Itt ül egyedül, és én csak agyalok rajta. Zötyög a vonat, rázkódik a keze. Hangosan felszisszen. Ujját a szájához kapja, és homloka megfeszül. A táskámra nézek: az abban lapuló vízre és papír zsebkendőre gondolok. Ő mutatóujját szopogatja.

A gyomrom felől terjed szét a forróság, nyalom a szám, izzad a tenyerem, nem értem, miért. Beletörlöm a hajamba, majd a nadrágomba. Rá-rápillantok a sebesült őzikére, és meg akarom menteni. A kezem önálló életre kel, és kihúzza a cipzárt a táskámon. Egyik a vizet, másik a pézsét veszi elő. A lány megint néz. Nem hiszem el, de megint néz. Tehát nincs visszaút: Amit meg kell tenni, meg kell tenni, akit meg kell itatni, azt meg kell itatni, és amit le kell törölni, azt le kell törölni.

A lábaim felnyomnak a helyemről, és két lépést tesznek felé. Közben végig bámul. Mintha félne. A kis árulók átnyújtják a nászajándékot, és magamra hagynak. A köszönömre adott szívesen válasz után mást már nem is tudok kinyögni. Megsemmisülten zuhanok vissza a bőrülésre, és inkább az ablakot bambulom. Ő meg csak néz  érzem, mert a Balti-tenger hullámai nyaldossák az arcomat. Nyílik az ajtó.

Na, mi van? Mégis van vized?

Igen. Elfelejtettem.