Velem szemben ül, tányérja szélén

tyúknyakcsont, és nem néz rám,

se most, se akkor, mikor éjjel

hazajön és anyám arcára csókot nyom,

és én féltékeny vagyok és csodálom.

 

Velem szemben ül, nem néz rám,

csak mikor tányéromból a leves,

talán véletlen,

sárgára festi a fehér terítőt az asztalon,

akkor rám néz, komoran, gyűlölködve.

 

Szégyellem, hogy félek tőle,

remegve,

mint a csikó, ki először lábra áll.

Ő feláll,

nem eszik többet,

visszamegy a műhelyébe csépelni a vasat;

 

Az ajtó mögül nézem, ő nem lát,

de én látom magam,

ahogy apám műhelyében

a vasat csépelem.