David F. Sandbergnek a Démonok között és az Insidious-sorozat atyja, James Wan adott lehetőséget, hogy megrendezze első nagyjátékfilmjét. De mennyire illik az Amikor kialszik a fény a lassan unalomba fulladó Wan-univerzumba? Hány van meg benne az utóbbit jellemző gyengeségekből? A válaszadást öt példa segíti.

1. Zavaros cselekmény

A „poszt-Fűrész” Wan-horrorok számával egyenes arányban nő bennünk a kínzó érzés: az alkotók minimális agymunkával szeretnék letudni a démon-témát, a következetlen sztorik pedig már csak a folytatásokat vezetik be. Sandberg – aki jelenleg az Annabelle második részét forgatja – saját rövidfilmjét dolgozta fel Wan producerkedése mellett, és műve már az elején jobban teljesít: ígéretesen, in medias res csap bele a depressziós nővel szimbiózisban élő fantom meséjébe. Már ekkor nyilvánvaló a rokonság a Valami követ, a The Babadook és A betolakodók című darabokkal, ezért nem spoiler elárulni: a fényben eltűnő Diana elsősorban lelki jelenségnek készült. Kár, hogy végül mégis valami más lett, amit a legjobb szándékkal sem lehet azonosítani. Lassan azonban már az is előny, ha egy horror üresjáratmentes, valamint van eleje és vége, ami ezúttal össze is jött. Sandberg ráadásul elszakadt a fáradó Wan-recepttől is, miszerint vagy a démont rángatják ki valakiből, vagy valakit a démonok közül.

lo-fp-054r

2. Patikamérlegen kimért jump scare-ek és a feszültség halála

A filmesek egy ideje felismerték, hogy ha kellően hirtelen és hangosan történik, akkor mindegy, hogy egy mókus, vagy egy kislányszellem robban a néző arcába. Wan követői ezért addig csiszolgatták becses jump scare-jeiket, amíg azok érdektelenné váltak. Diana támadásai sem forradalmiak, de legalább kellően intenzívek ahhoz, hogy elhitessék: a veszély valódi. További pozitívum, hogy az ügybe nem avatkozik komikusan révülő médium, vagy az entitást kütyükkel bemérő szupercsapat, így a feszültség egyenletes marad.

3. Steril műrémek

Ritka hervasztó élmény, amikor a félelmetesnek szánt jelenések láttán azon kapjuk magunkat, hogy a színész sminkben töltött óráit, illetve a CGI-ra fordított összeget találgatjuk. Az Insidious piros fejű ördöge és a Démonok között 2. apácaruhás „Marilyn Mansonja” például elég paródiagyanús. Diana arca viszont hosszú ideig homályban marad, ez pedig olyan jót tesz neki, hogy felfoghatatlan, miért kell egy pillanatra mégis megmutatni.

lo-fp-036

4. Felejthető karakterek

Wanék háza táján ritka az emlékezetes alakítás, hiszen a sablonos, vagy ki sem talált figurákkal nehéz azonosulni. Az Amikor kialszik a fény mentális betegség mögött eltűnő Sophie-ja (Maria Bello) és a tőle menekülő Rebecca (Teresa Palmer) ezzel szemben valódi és emberi. Sophie-ban tényleg kialudt a fény, amit Bello üres tekintetével és reszkető gesztusaival remekül érzékeltet, sajnálatot és rettegést generálva. Felnőtt lánya, Rebecca maga sem teljesen ép: kötődéstől való félelme pont olyan beszédes, mint a falcolás nyomai a karján. Gabriel Bateman az öcsi szerepében szimpatikus, és talán a legfelnőttebb figura, Alexander DiPersia pedig Rebecca barátjaként üdítően racionális horrorhős.

5. Szórakoztatás mélységek nélkül

Az Amikor kialszik a fény nem gyanúsítható azzal, hogy semmitmondó lenne. Az ijesztgetés mögött olyan problémák bújnak meg, mint a depresszió hatása a családra, a kezelés elutasítása, az érintett ragaszkodása megszokott állapotához, a betegség öröklődése, a bajok szőnyeg alá söprése (gondoljunk csak Diana padlóba vésett aláírására), sőt érintőlegesen még a gyermekvédelmi rendszer nehézkessége is. Szomorú, hogy Sandberg mozijában a természetfeletti és pszichológiai réteg végül agyonnyomja egymást.

lo-fp-047

Mivel a kezdettől azt sulykolják, hogy Diana és a depresszió egy és ugyanaz, a néző izgatottan várja, hogy mit közölnek majd a külsőnél is rombolóbb belső sötétségről. A szimbólum azonban nem teljesedik ki, sőt, Diana  – A kör Samarájáét idéző – háttértörténetével elérik, hogy a látottak a két szint közül már egyiken se lehessenek értelmezhetőek. Diana a Viharszigetből ismert „agybogárként”, Sophie saját személyes démonaként és egy valódi lány japánosan dühöngő szellemeként sem működik, Sophie-val kialakult bizarr köteléke pedig érthetetlen.

Mindez a zűrzavar egy olyan üzenetbe torkollik, amit a készítők valószínűleg nem gondoltak át megfelelően. A film a lehető legrosszabb helyen, hirtelen ér véget, a konklúziót egy-két mondattal elintézik, és egy olyan nyugtalanító lezárást hagynak a levegőben lógva, amiről nemhogy illett volna szólni, de amely esetében a hallgatás kifejezetten bűn.

Képek: comingsoon.net