Kopogott a cipő sarka a sötét aszfalton. Eső után valahogy mindig élénkebbnek tűnt a jelzőlámpa zöld emberkéje, mint akit újra sallangmentesre mos a vihar, lesepri róla a benzin szagát, a madártollak maradványait, a vasárnapi kihasználatlanság kátránnyal keveredett porát.

A zöld figura elsötétült, a cipő orra lelógott a zebrára, majd visszakozott. Mire elég százhúsz másodperc? Annyi idő alatt nem tud az ember igazán elkésni, nem marad le nagy eseményekről, nem haragít magára senkit. Most mégis zavarta ez a plusz százhúsz másodperc, mert azalatt se kellett tegye egyik lábát a másik után, és tartott tőle, hogy ez az idő pont arra elég, hogy megint kiessen a saját ritmusából és csak úgy ösztönösen lépjen, anélkül hogy a sétálás lefoglalná a gondolatait.

A járdaszigetek közötti várakozás alatt elővette a kabátzsebéből a cigarettát: cseresznye ízű füstcsomókat fújt a zebra felé.

A füsttömbök egymáshoz tapadva haladtak át a suhanó autók felett, fittyet se hányva az akadályokra. Néhány csomó nekicsapódott egy autó oldalának, rásimult, és azon utazott tovább.

Figyelte a szájából kiáramló füstöt, szeme sarkából nézte a jelzőlámpa vörös fényét, át-átpillantva a zebra túlsó végén álló arcára.

Százhúsz másodperc alatt az az ember elkezd történetet látni a pöfékelő nő mögé, gondolta: harmincas, de nincs gyűrű az ujján, biztosan elvált. Feketében van, lehet, hogy özvegy. Talán mégis inkább elvált. Néhány gyerek, egy kutya, két elpusztult teknős, négy kihalt virág, egy félelemből agyonütött vakond.

Nagy gondoskodással kialakított kert, családiassá tehető kis házzal, családdá sose váló emberek közösségével.

Talán munkamánia, talán eltérő célok, vagy csak az „Ennél többet érdemelek” érzése.

A mosolygödröcske mindenesetre megmaradt, hozott néhány ráncot magával, ők vették át a csodálkozó tekintetek uralmát a szeplők felett.

Tűrte a túloldalról jövő bámulását, mélázó tekintettel versenyeztette a füstcsomókat, ki meddig ér el, hol veszik bele az eső utáni levegőbe.

Az elmúlt években ilyen apró játékokban mérte a napjait. Minél több ilyen gondolattal tudta lefoglalni magát, annál egyszerűbb volt túlélni.

Amikor belefeledkezett, és hagyta, hogy tudatosodjon a játékok értelmetlensége, a fejében újra meg újra elindult a múlt feldolgozása. Nem tudta megmagyarázni az újrajátszás okát. Egy ideig azért engedte visszajátszani, hogy megértse, kielemezze, elfásultnak és értelmetlennek érezze, majd bepakolja a „Semmi értelme, de belefér” vagy a „Tanulságos történetek” dobozába.

Aztán valahogy mind a kettőből visszapattant, a két doboz egymásnak adogatta a történteket, hol egyik, hol másik tárolóban időzve néhány tizedmásodpercet, elhitetve, hogy végre megvan a hely. Aztán bármiféle felelősségvállalás nélkül, mint egy régóta várt, de testtel működni nem képes szervet, újra kidobták magukból. Az emlék meg a félig megtörténtség és a félig meg nem történtség terhével ült a két doboz között és várta, hogy majd csak elmúlik, hiszen ez az egyetlen dolog, amiben mindenki egyetért a világon. Ha ezen a furcsa bolygón, ahol annyiféle ember próbálja a másikba tömni a saját énjét, konszenzusra tudnak jutni valamiben, annak muszáj igaznak lennie.

Bár az idő elteltével egyre kevesebb dologra emlékezett, a lusta emlékezet kipótolta a hiányzó részeket. Mályvacukrot olvasztott a résekbe, szépítgette, túlédesítette egészen addig, amíg nehezen emészthetővé és hányingerkeltővé nem vált. Csupán a jelenlétével lehámozni az összes beléje ágyazódott, de elhalt emlékrészecskét, majd magára hagyni a csupasz és rikító vázzal.

Világoszölden virító zöld figurát csinálni valakiből, és távolról figyelni, ahogy túléli a százhúsz másodperceket.