Ha krimiről van szó, akkor elsősorban két szerző jut eszembe: Jorge Luis Borges és Umberto Eco. Az előbbi a felejthetetlen és enigmatikus elbeszélései, az utóbbi pedig egyértelműen A rózsa neve miatt. Számos ponton észrevehető a kapcsolat a két szerző között (ez mindenekelőtt A rózsa nevéből ismert Jorge atya személyében testesül meg, akinek karakterét Eco az argentin íróról mintázta), hiszen annak ellenére, hogy nemcsak irodalmi téren alkottak maradandót, összeköti egymással őket a rejtélyhez, a megoldhatatlanhoz való különös vonzalom, amely írásaikban szinte egytől egyig megjelenik. Eco szerint, ez a rejtély elengedhetetlen kelléke a jó kriminek, azonban azt is szem előtt kell tartani, hogy a megoldás nem pusztán a rejtély kulcsát jelentheti, hanem annak egyik variációját, amely további kérdéseket hagyhat maga után.

João Tordo Memory Hotel című regénye szükségképpen aláássa ezt az egyszerű elgondolást a krimiről és a hozzá kapcsolódó rejtélyről, ezáltal és ennek köszönhetően köthető például John M. Coetzeehez vagy Paul Austerhez (akire a regény mottójában utalást is találunk), akiknek a műveiben a krimi egy újabb irányának a kibontakozása figyelhető meg. Természetesen ez a kapcsolat az imént említett szerzők között, valamint a krimihez való viszonyuk tekintetében egyelőre hipotetikus; a Memory Hotelben oldalról oldalra haladva olyan irodalmi allúziókkal is szembe találjuk magunkat, amelyek alapján viszont egyértelműen a krimi „tradicionális” halmazába lehetne sorolni – azzal a kitétellel, hogy ebben az esetben nem műfaji meghatározásról, hanem sokkal inkább a krimiről mint egy olvasásmódról van szó.

Tordo második, magyar nyelven pedig először megjelent regénye viszonylag egyszerű és jól követhető történetvezetése mellett a kortárs portugál irodalom világirodalmi helyét szintén jól pozícionálja. A Memory Hotel többek között az identitáskeresésről szól, azonban nemcsak az elbeszélői identitás, hanem az elbeszélőnek a nemzeti identitáshoz való viszonya szintén a szöveg homlokterébe kerül. A keresés egyik szintje a történet felszínén jelenik meg, elsősorban az elbeszélés, valamint az emlékezés feszült viszonyában bontakozik ki. A keresés második szintje a történetnek csupán a felszínét érinti, mindvégig megmarad abban a kétértelműségben, amelyet az emlékezés végképp nem képes tisztázni. Tordo az olvasóra bízza, hogy miként értelmezi az identitáskeresésnek ezt a mélyebb szintjét, amely ugyan közvetett módon körvonalazódik a regényben, mégis elengedhetetlen részét képezi annak. A Memory Hotel egyik érdemét e kétszintű identitáskeresésnek a kölcsönössége teremti meg. Azonban ezt a relatív érdemet háttérbe szorítja a történet középpontjában álló, krimiszerű történetvezetésnek a felületessége, amely természetesen a maga módján szórakoztató, mégsem lesz összeegyeztethető a regény mélyebb, eredetibb tartalmával. Ez az összeférhetetlenség, amely talán hozzátartozik az írói invencióhoz, a szöveg alapvető problémáját generálja: az elbeszélés legfontosabb motivációját kétségkívül az identitáskeresés ábrázolása jelenti, de ez a keresés minduntalan meghiúsul, a történet végére pedig teljesen elmosódik a névtelen elbeszélő személyes traumájával.

A regény cselekménye nem teljesen ismeretlen a krimiolvasók számára: a fiatal bölcsészhallgató, aki egy névtelen európai városból érkezik New Yorkba, rejtélyes és érthetetlen körülmények között elveszíti a nem kevésbé rejtélyes szerelmét, Kimet. Ez a beteljesületlen szerelmi viszony a regény végéig nyomasztó emlékként, eltörölhetetlen nyomként határozza meg az elbeszélőt és az elbeszélt eseményeket. A szerelmét elvesztő, a bánatba és szomorúságba belebetegedő hős teljesen elhagyja magát, mindennapi lerészegedése pedig további, még érthetetlenebb események felé sodorják. Egy ismeretlen férfi, akit Samuelnek hívnak, azzal bízza meg, hogy találjon meg egy portugál fado-énekest, Daniel da Silvát, azonban a bölcsészhallgatóból újdonsült detektívvé avanzsált Bartleby nyomozása kudarcba fullad. Az Edgar Allen Poe és Hermann Melville szövegvilágát idéző alapszituáció és karakterformálás a regény közepén másféle irányt vesz. Az elbeszélés az eldugott utcákból, az ismeretlen sikátorokból arra az időszakra tér át, miután a félholtra vert Bartleby, egy New York-i kórházban gyógyulva megkapja elhunyt megbízójának a naplóját. Samuel hátrahagyott kéziratának az olvasásakor tisztázódnak a múltbeli események, illetve világossá válnak azok az indítékok, homályos vagy éppen megmagyarázhatatlannak tűnő elemek, amelyek első pillantásra sehogy sem illeszkedtek a nyomozás során fokozatosan összeálló puzzle-be.

A Daniel da Silva titokzatos életén keresztül feltáruló világban az emberi kapcsolatok éppen annyira törékenyek és szomorúk, akár a portugál panaszdalok, vagyis a fadók. Mindamellett nem kevés párhuzam fedezhető fel a hirtelen detektívvé vált Bartleby, illetve a fadista Daniel között (akit az elbeszélőnek nemkülönben meg kéne találnia). Daniel szintén elvesztette szerelmét, és bár az elbeszélővel ellentétben tudva levő, hogy Portugáliából érkezett az Államokba, mégis összeköti őket az idegenség, amely körülveszi őket az amerikai nagyvárosban. Az idegenséget mindkét esetben a bolyongással, továbbá az önrombolással írja le az elbeszélő, akárcsak Daniel da Silva, évtizedekkel később Bartleby szintén a kicsapongással, a flâneur-szerű életvitellel próbája elfedni és elfelejteni elveszített szerelmét. Ez az idegenség a regény végén oldódik fel, miután az elbeszélő San Franciscóban megtalálja a hétköznapi emberek életét élő Danielt, aki hátrahagyva a fadót, valamint teljesen elnyomva a luzitán temperamentumot egy postahivatalban dolgozik. Az elbeszélő két síkon történő személyes, továbbá a személyességet meghaladó identitáskeresése kétségkívül kudarcba fullad. Egyrészről Kim emlékének a nyoma még a regény utolsó oldalain felbukkanó lány alakjában, Marie-ben is visszatükröződnek, amely azt sugallja, hogy az elbeszélő traumája korántsem enyhült. Erre az elbeszélő volt egyetemista barátja, Manuel utal a legközvetlenebbül: „Visszamenni? De hát hova, haver? New Yorkba? Nincs ott senkid és semmid. Nincs se lakásod, se munkád, nem vár rád senki a repülőtéren, hogy megöleljen, amikor megérkezel.” (254) Másrészről azzal, hogy az elbeszélő megtalálta Danielt, a fado-énekesről kialakult kép darabokra hull, és ezzel nemcsak az elbeszélő önidentitása, hanem megtalálni kívánt férfiról kialakított identitás is megsemmisül: „Életemben először láttam szellemet. […] A férfi Daniel da Silva volt, erről a leghalványabb kétségem sem volt – és ezt már abban a pillanatban tudtam, amikor rám emelte tekintetét, abban a pillanatban, amikor a szavak elhagyták a száját, melyeken finoman még érezni lehetett az idegen akcentust, s melyeknek súlyos csengéséből arra lehetett köveztetni, hogy korábban jóval erősebb orgánuma volt. Nem tudom, hogy magyarázzam meg azt az intenzív, de egyúttal halvány érzést, hogy ez az öreg, görnyedt, szürke férfi a pult mögött egyszerre volt az az ember, akit kerestem, meg nem is. […] Az öreg átadta a bélyegeket, én pedig fizettem és kisétáltam a postahivatalból, valamiért azzal az érzéssel, mintha most tört volna darabokra a föld iránytűje.” (257–258)

Paul Auster New York trilógiájához hasonlóan, Tordo regényében a rejtély szintén nem egy intellektuális keresztrejtvény (akár Poe és Borges novelláiban), és nem is egyfajta metafizikai tartalomnak a kifejezése (akár Eco esetében), hanem a véletlenek konfigurálása. Az elbeszélő nyomozása nem a rejtély megoldásával jár együtt, mivel a megoldás, azaz Daniel da Silva megtalálása, nem von magával megkönnyebbülést, az elbeszélő nem ér el vele semmiféle önazonosságot. A megoldás a véletlenek sorozatának köszönhető, mintsem inkább a detektív intellektuális sikerének, és a megoldás nem több egyszerű találkozásnál, amely csupán annyiban hoz megnyugvást az elbeszélő számára, amennyiben képes elfogadni a világ rendjét olyannak, amilyen: egyszerre szomorúnak, melankolikusnak, egyszerre pedig illuzórikusnak. A Memory Hotel elbeszélője azt is a véletlennek köszönheti, hogy találkozott Samuellel, és hogy egyáltalán detektívként elkezdhette a „második életét”: „Itt kezdődik a történet leghomályosabb része, amivel kapcsolatban a legtöbb kétség merül fel bennem. Itt kezdődik a második életem is, azt követően, hogy mélyre zuhantam, majd felálltam, hogy újra értelmet adjak a létezésemnek, mely aztán rövid időn belül a valóság illuzórikus körvonalait is elvesztette. De erre csak később került sor, valamivel később, amikor már nem tudtam megkülönböztetni az embereket a szellemektől – amikor minden köddé változott, a múlt illúziójává, s egy detektív pengeéles logikájával arra jutottam, sosem tudhatjuk meg, mi történt velünk korábban, de sokszor még azt sem, hogy mi az igazság azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amik a szemünk előtt zajlanak.” (87) Tordo regényében felbomlik a nyomozásnak a hagyományos szerkezete, a történet felétől a tulajdonképpen passé elbeszélő-nyomozó az olvasóval együtt fejti meg a hiányzó részeket. Ezzel a történetet elbeszélő Bartleby a krimiolvasó perspektíváján keresztül érvényesül, mintegy szemlélője lesz az eseményeknek, amelynek egyik tetőpontját a Daniellel való találkozása jelenti. A szándékolt hangsúlyeltolódás, miszerint a rejtély az identitáskeresés egy lehetséges, de meg nem valósuló módja, egyik következménye az lesz, hogy a megoldás nem hoz feloldást, és nem teremt önazonosságot. Ami azt illeti, a Daniellel való találkozás inkább elmélyíti, mintsem inkább megszüntetné az elbeszélőben kialakult hiányérzetet. Mintha arra ébrednénk rá, hogy a rejtély valójában soha nem volt rejtély, és talán arra, hogy a nyomozással egy időben az emlékezés éppoly esetleges, akár a felejtés.

A Memory Hotel sötét hangvétele ellenére, amelyet a szerző egyáltalán nem próbál ironikusan kezelni, könnyen befogadható mű. Nemcsak Tordo regényeinek és forgatókönyveinek a világát idézi, hanem jól prezentálja azt a fajta, egyáltalán nem pejoratív értelemben vett kozmopolitizmust, amely általában véve jellemző a kortárs portugál irodalom képviselőire. Urbán Bálint fordításának köszönhetően a regény lendületes nyelve nagyszerűen idomul a sokszor megbicsakló, ugyanakkor egészében véve egységes narratíva mellé. A Memory Hotel bár nem folytatja a borgesi intellektuális krimi hagyományát (mint például Guillermo Martínez), azonban nagyszerűen követi azokat a detektívtörténeteket, amelyeket a véletlen zenéje kísér.

João Tordo:Memory Hotel, Budapest, FISZ-Jelenkor, 2015.

Fotó: www.smokingbarrels.blog.hu