Nézd, van egy ilyenem.
Néha azt érzem, hogy fel kell mennem a tetőre
és ez közel  sem az a panoráma, az a mindennek a teteje
ez csak a hadd menjek föl, hadd ne merj csak úgy
utánam jönni.
Jönnél-e? Ki mert, ha te nem?
Inog alattam a létra,
inog a hited az ágyban fekve
az én hitelem
nem eshetek le
erre ma jöttem rá
statikailag lehetetlen.
Dobog a léptem
nem tud halkan
pedig ilyenkor mindig megnyugszom
– hazudok –
szétrepedek a tapasztalástól
Mit keresel itt?
Egy huszonhármas
fiú feljön
nem tud aludni
ne dobogjatok
most nem jött fel, de elképzeltem:
Mit keresel itt, azonnal gyere le
és odajön és halkan alám nyúl
majd megbasz, hogy ne zajongjak,
nem is tudnék hangos lenni
elnémít a szigorúság.
Mászok le a létrán, tudom
hogy nem borulhat meg, mert te
nem jössz utánam, hogy a kitört csigolyámra kelj
de nem törhet ki,
mert én vigyázok magamra
és ez a találom én vagyok-élmény
örökké óvni fog
a számításaimtól
ki nem, ha nem a létra
ki nem, ha nem a súlypontom
amivel addig variálok, amíg a lelkem
el nem éri
a nem borulást.

[ritkult a monoxidom
szabályozott légvétellel
visszaszomjazom
fáj
ez talán még inkább
az úszhatatlan
nehézlég]