Ha év közben nem volt időd, pénzed vagy energiád arra, hogy minél több kultúrát szippants magadba a fővárosban, a Rock/tér/idő kiállítással együtt lemaradtál Pittmann Zsófi falvédőiről vagy túl későn kaptál észbe, hogy ellátogass a Bárka Színházba, akkor mindenképpen az Ördögkatlanon a helyed.

A kilencedik alkalommal megrendezett összművészeti fesztivál ebben az évben egyértelműen elkezdett túlnőni a keretein és egyre több embert a villányi borvidékre csábítani. Ezt az évről évre felbukkanó nevek és programok már alapvetően indokolttá tennék: Quimby, Kiscsillag, Beck Zoli, Háy János, Kapa, Pepe és a kevésbé ismert, de elmaradhatatlan francia Wombo együttes, akik mellett idén különösen nehéz volt elmenni, mivel nem volt olyan nap, amikor ne bukkantak volna fel legalább egyszer vagy kétszer. (Ezúton is minden elismerés a több órás spontán hajnali koncertekért.) Idén a szervezőknek sikerült felülmúlni önmagukat és egy olyan programsorozatot összeállítani, amiben mindenki megtalálhatta a kedvére való színházi előadást, koncertet, work shopot, beszélgetést. Gyakran két különböző faluban, egy időpontban. Embertelenül nehéz dolog dönteni a Weör-Est, a Lajkó Félix-koncert, a Cseh Tamás-megemlékezés, a Momentán workshop és a Mucsi-féle Don Quijote között.

Utóbbi rekordöntő érdeklődésre tett szert. Nem véletlenül, hiszen nem nagy ördöngösség elképzelni, milyen jól tud működni Kapa és Pepe párosa Don Quijoteként és Sancho Panzaként. A körülbelül 500 férőhelyes Mokos Családi Pincészet színháztermébe sem fért be az első előadásnál az a plusz 150 fő érdeklődő, aki sorszám nélkül már majdnem egy órával korábban a bejáratnál várakozott. Nekünk is csak kerülőúton, egy pincelátogatás és egy doboz cigi árán sikerült bejutnunk a második előadásra.

Nem, az Ördögkatlan nem börtön, ahol cigiben mérik a jegyeket, de ennél a pontnál érdemes megemlíteni, azokat a marginálisabb csoportokat, amelyek az ismerős pesti programkínálatban adtak színt és mélységet a fesztiválnak. Elgondolkodtató és izgalmas tárlatvezetésben lehetett részünk az Adj Hangot Egyesület Ez már a szabadság? című fotókiállításán, a Börtönrádió kooperációjában (a továbbiakról beszéljenek a képek). Ha pedig még sosem láttál ukrán nyugdíjas népdalkört vastapsot kapni, mint ahogy az az idei megnyitón történt, akkor itt az ideje megjelölni a naptáradban augusztus első hetét.

Reménykedve abban, hogy jövőre sikerül reagálni az egyre jobban növekvő fesztiválközönségre, és a Katlanról nem a sorbanállás (függetlenül attól, hogy van sorszámod vagy nincs, előbbiek csak azért „kiváltságosak”, mert délelőtt álltak sorban és nem előadás előtt fél órával) illetve a tömött, izzasztó Katlanbusz lesz a lemaradandóbb élményed. Igaz pont ez a közös sorstalanság hozza leginkább vissza a fesztivál családias jellegét és adja a legnagyobb élményeket. Hisz nincs is annál jobb, mint közösen megtervezni a sorszámosok kijátszását a Mulatság előtt vagy lestoppolni Villányban egy Trabanatot, amiben talán gyerekkorod óta nem ültél. Vagy beszállni a Le Skeletons Band furgonjába, aztán a fellépésüket látva örülni annak, hogy nem ástak el a legközelebbi leágazónál, akiket egyébként, hogy Kiss Tibit idézzem: nem hívott senki. Csak úgy jöttek maguktól. Aztán kiderült, hogy igazából jók.

Így háromszor is felléptek a fesztiválon és reméljük, hogy a Wombo mellett ők is a visszatérő fellépők közé kerülnek. Bővítve ezzel a hagyományok hosszú sorát közvetlenül az idén először felbukkanó ördög mellé és a Törőcsik Mari jóvoltából minden évben elhangzó mondat alá, miszerint: „Mi mind nem vagyunk normálisak.”