Interjú Wéber Anikóval

Alig egy hete jelent meg Wéber Anikó első és máris zavarba ejtő kötete,  Az osztály vesztese. Címe és borítója alapján könnyen azt hihetnénk, amolyan modern mese, kamasz-regény, melyben az osztály vesztese, mint Hamupipőke, sok-sok izgalom és viszontagság után végül is hercegnő lesz. Aztán belelapozva nagyjából az első oldalon rá fogunk jönni, hogy valami egészen másról van szó…
14102852_1522793051079543_4342254323710902310_o
A könyved olvasása közben, talán az az első és egyben legerősebb benyomás, hogy ezek a karakterek, annak ellenére hogy egy ötödikes osztály diákjai, nem is   igazán tűnnek gyerekeknek. Néha meglepően  felnőtt profizmussal tudnak durvák és manipulatívak lenni, uralkodni egymáson. Valóban tudnak ilyenek lenni a gyerekek? Mit gondolsz, van különbség aközött, ahogy a felnőttek szeretnék látni őket és amilyenek valójában?

Amikor először beléptem az 5. osztályba, és bemutattak, mint Anikó nénit, biztosra vettem, hogy a gyerekek mások, mint a felnőttek. Egy pillanatig kétségbe estem: mégis hogyan és miről fogok én beszélgetni velük minden egyes nap? Aztán persze hamar kiderült: nem kell hozzájuk gügyögve beszélni, nem kell mindent leegyszerűsíteni. Ők is érezték és azonnal tudták, ha rossz napom van, ha valamivel megbántottak, ha örültem, vagy ha haragudtam. Tudták, mikor ki őszinte, ki füllent, és hol van a kutya elásva.

Ők is tudnak borzasztóan szeretni, és ha úgy hozza a szituáció, durvák és alattomosak is lenni. Csakhogy nekik jóval kevesebb választási lehetőségük van, mint a felnőtteknek. Be vannak zárva az iskola szabályai és keretei közé, és jóval kevesebb tapasztalatuk van arról, hogyan lehet sikeresen levezetni a feszültséget és hogyan védhetik meg magukat. Az eszközkészletüket abból meríthetik, hogy mit láttak otthon, mit láttak az iskolai környezetben, és ebből ők mit tudnak hasznosítani. Aki nem tud verekedni, az nem fog. Lehet, hogy hazudik, ha azt tapasztalta, hogy ez célravezető. Ha pedig olyan szerencséje van, hogy támogató család veszi körbe, akik segítenek, akkor esetleg csak tűr és álmodozik, mint a történetben Feri.

Mi az évfolyamtársaimmal azt tanultuk az egyetemen, hogy rossz diák nincs, és én valóban így is gondolom és így is tapasztaltam. Legtöbbször a szituáció kényszeríti a diákot verekedésre, hazugságra, mint ahogy a történetben Áront, Kristófot vagy Lilit. A pedagógusok és szülők viszont segíthetnek abban, hogy minél kevesebb ilyen szituáció forduljon elő. Ezért a felnőtt olvasó is a szemem előtt lebegett, amikor a történeteket írtam.

Természetesen a pedagógus egyedül képtelen a csodára. De apróságokkal is sokat segíthet. Gondolok itt arra, amikor technikán házi feladat volt alaprajzot készíteni az otthonukról, és a diákok fele élvezettel mutogatta nekem a napköziben, hány emeletes a házuk, hány szobában van tévé, míg egy másik része szégyenkezve dugdosta az egy szoba-konyhát ábrázoló rajzát. Csodálkozunk, hogy feszültség, irigység, tölti be az osztálytermet, és ezt le kellett valahogy vezetni? Vagy amikor tornaórán a diákok alkothatnak csapatot, és közszemlére kerül, ki a legnépszerűtlenebb. Nem lehetne ehelyett játékkal, irányítottan csoportokat alakítani? Ezek az esetek is szerepelnek a történetben.

A kötetedben eléggé hitelesen és részletesen rajzolódik ki egy ötödikes osztály belső viszonyrendszere, amelyben mindenkinek megvan a maga kivívott, vagy kényszerűen elfoglalt helye. Mintha a társadalom kicsinyített mása lenne. Szándékos ez? Felfogható a könyv egyfajta társadalom kritikaként is?

Megint csak az egyetemen mondták el sokszor, hogy egy iskolai osztály mindig leképezi a társadalmat, a társadalom problémáit, félelmeit, sikereit. A könyvben egy átlagos magyar ötödik évfolyamos osztály szerepel. A gyerekek pedig természetesen behozzák az iskola falai közé azt a szemléletet, azokat a gondolatokat, melyeket otthon a szüleiktől hallottak és a tévében, interneten tapasztaltak. Sokan talán bele se gondolnak, hogy ami otthon, szűk családi körben elhangzik, azt másnap hallja a tanár és az osztálytársak. De 10-11 évesen még ez gyakran így megy.

Az osztálytársakat pedig a gyerekek nem válogathatják meg, mesterséges közösségből kell jó csapatot alkotni, és ez nem könnyű, hiszen különböző háttérből, értékrendből érkeznek a gyerekek. Nem rossz szándékú az a fiú, aki úgy hiszi, hogy az otthon tapasztalt légkör a természetes, és bele se gondol, hogy a másik esetleg nem kapott otthon vacsorát vagy figyelmet. Ezért is szól minden fejezet másik gyerek szemszögéből, betekintve mindenkinek a saját világába. Bálint például irigyli Áront a bátorságáért, és nem veszi észre, hogy Áron milyen vágyakozva néz a cipőjére. Ahogy azt sem, mennyire megbántja őt azzal, hogy a háromszintes házát rajzolja. Bálintnak ez a természetes. Senkit se akar megbántani vele. Mégis sikerül neki.

Némelyik novellában egészen éles kontúrokkal rajzolódik ki bántalmazó és bántalmazott sajátos viszonya, például hogy az erőszaknak kitett gyerek hogyan lesz bántalmazói védelmezőjévé mások előtt. Amikor a könyvet írtad ezt is célul tűzted ki magad elé: leírni az erőszak, a lúzerképzés mechanizmusát, lélektanát?

Igen, méghozzá éppen azért, mert rengeteg diák küzd ezzel a problémával. Csapdába kerülnek: ha szólnak a tanárnak, szülőnek, még „gyengébbnek” érzik magukat. Szeretnének egyedül szembe szállni a bántalmazókkal és erőssé válni, de egyszerűen nem tudják, hogyan kell. Nincsenek eszközök, készen betanulható mondatok, és nem sejtik, hogy éppen az erőlködés és az önbizalom hiánya teszi ki őket még több támadásnak.

Az egyik történet például kifejezetten azt a témát járja körül, hogyan gyűrűzik tovább a frusztráció és annak agresszív kiélése szülőről gyerekre, majd az iskolában gyerekről gyerekre. Mesélnél erről?

Tartottam drámaszakkört a gyerekeknek, ott is elővettem ezt a problémát egy történettel és a hozzá kapcsolódó játékokkal. Olyan ez, mint a dominó. Ha valakit bántanak, utána annyi feszültség keletkezik benne, hogy azt minél előbb le szeretné vezetni. Ha azt a mintát látta, hogy ezt mások piszkálásával és bántásával lehet levezetni, akkor ő is ezt fogja tenni. Legtöbbször tudattalanul. Keres egy gyengébb láncszemet, akit bánthat, aztán a megbántott szintén keres egy még gyengébb láncszemet. Gyakran láttam a menzán, hogy a nagyobbak a kisebb korosztályt bántották. Belerúgni egy kicsi székébe, kinevetni egy ügyetlen, tálcáját felborító elsőst – nagyon könnyű. Természetesen abba nem gondolnak bele, hogy ezzel ők is további feszültséget és rossz érzést generálnak. Látszólag – ha nem vagyunk elég jó megfigyelők, azt hihetnénk, hogy sok ilyen piszkálódás alaptalan, ok nélküli. Pedig az ok valójában mindig létezik. Lehet, hogy szimplán fáradtság, vagy túlterheltség, vagy egy rossz jegy, esetleg valaminek – szeretet, figyelem, étel – a hiánya, vagy éppen a stressz, rossz érzés, ami a nap folyamán összegyűlt.

A pedagógusok – a köteted alapján legalábbis úgy tűnik – sokszor inkább megalkusznak a kialakult helyzettel. Miért van ez? Fásultságból? Vagy mert valóban tehetetlenek?

Arra törekedtem, hogy a pedagógusok ne kerüljenek irányító szerepbe a történetben, és minél inkább háttérben maradjanak. De ennek inkább az volt az oka, hogy a gyerekek viselkedésére és azok kifutására lehessen koncentrálni olvasóként. A pedagógus szemszög egy külön regényt érne meg. Én például sokszor éreztem azt, hogy segítenék, de meg van kötve a kezem. Mert az iskola, az oktatási rendszer merev szabályai a tanárokra is vonatkoznak.

Van egy történet, amelyik egy olyan kisfiúról szól, aki sehogy sem tud beilleszkedni. Verekszik, elfut, sokszor szinte önkívületben cselekszik. A napközimben is volt egy ilyen kisfiú. Hónapokba telt, mire találkoztam az anyukájával. És több évbe, mire sikerült a többi tanárnak elintézni, hogy olyan iskolát találjanak a számára, ahol sokkal kisebb létszám mellett nagyobb figyelmet és egyéni bánásmódot kap. Nem azért, mert nem akartunk cselekedni, csak épp rengeteg hivatalos lépcsőből állt az intézkedés folyamata.

De ezeknek a gyerekeknek – ahogy a történetek is mutatják – nem mindig csak az iskolából gyökerezik a problémájuk. Ha otthon bántották, elveszítette a szüleit, vagy nem kap vacsorát, azt nem lehet megoldani egyetlen jól megtanult pedagógiai módszerrel, és az is kevés, ha szeretem. Nagyon sokat számít persze, de nem old meg MINDEN problémát. A tanárok a történetben talán megalkuvónak tűnnek, talán néha valóban fáradtak és fásultak, de valójában sokan vannak közöttük, akik arra törekednek, hogy a gyerekeknek minél jobb legyen.

14125720_1522793054412876_596714486016475344_o

Korábban volt hasonló témájú blogod, is amiben pedagógusként mesélted el az emlékeidet, benyomásaidat a tanári pálya, a tanítás, a hátrányból induló gyerekek nehézségeiről. Mennyire szól rólad ez a most megjelent könyv?

Az én élményeimről szól annyiban, hogy a kerettörténetet leszámítva minden apróság a valóságból vett. A gyerekek reakciói, mondásai, örömei és fájdalmai is. Ezek igaz történetek. Sárkány, Anti, Lili és a többiek is mind léteznek. Természetesen teljesen más néven, de ezekkel a problémákkal. Egy ideig gondolkoztam azon, hogy kapjon-e egy fejezetet Sára néni, de az ő szála sehogy sem illett volna a gyerekek fejezetei közé, ezért végül nem kapott. Ha pedig innen nézzük: ez a könyv a legkevésbé sem rólam szól. Az én szálam nem lett beépítve, de nem is kellett. Az egy másik történet lett volna, és arról szólna, hogy mennyire meg van kötve ma a pedagógusok keze, mit élnek át, amikor a gyerek, aki rájuk lett bízva, sokadszorra is elszökik, és mennyire szeretnék megmenteni a diákokat, de a törekvéseik néha kudarcot vallanak.

Milyen célcsoportnak szántad a könyved? A gyerekeknek szól, vagy inkább a felnőtteknek?

A szemem előtt ott lebegett a felnőtt és a gyerekolvasó egyaránt. Azt szerettem volna, hogy a gyerekek beleláthassanak abba, mit érez és gondol a másik. Még én is középiskolás voltam, amikor egy csoportban arról beszélgettünk, ki mitől fél a legjobban. A közösség legnagyszájúbb, leggúnyosabb gyereke pedig azt mondta: ő attól, hogy valaki esetleg kigúnyolja, megbántja. A többiek pedig csak néztek. Mindenki meglepődött és senki se merte azt mondani: de hát te éppen ezt teszed velünk minden egyes alkalommal!

A szülőkre is gondoltam. Szerettem volna, hogy bepillanthassanak abba, mi zajlik nap mint nap az iskola falain belül – ott, ahol ők nem lehetnek jelen. De a pedagógusokra is gondoltam, hátha hasznosítani tudják majd azt, amit leírtam – osztályfőnöki órán, egy-egy beszélgetés, drámaszakkör során.

Mi volt az ok, mi adta az alapmotivációt a kötet megírásához?

Úgy éreztem, hogy ki kell írnom magamból mindazt, amit tapasztaltam, megéltem. Azt szerettem volna, hogy mások is lássák, mi zajlik ma az iskola falai között. De ez nem volt végig tudatos. Először csak az volt a célom, hogy kiírjam magamból mindazt, amit átéltem – sikereket, kudarcokat, a megszeretett gyerekek sorsát, nehéz helyzeteket. Később kezdtem el úgy gondolni, hogy gyerekszemszögből kellene mindezt bemutatni, mert így a gyerekek is láthatnák, mit érez a másik bizonyos helyzetekben. Így lett ifjúsági történet, és ezért lett minden fejezetnek más diák a főszereplője. Azzal, hogy több diák szemszögéből is rálátunk az eseményekre, az olvasó bepillanthat a többiek fejébe. Tudhatja, mit érez a másik, amikor beszólnak neki, miért hazudik egy szituációban, és mit gondol a mellette ülőről a padban.