akik közt nem érdemes különbséget tenni, egymásra préselődnek, mint őszutón a széles tenyerű levelek

Mária egy testben két lélek, az egyik mozdul, mozdul a másik, így haladnak hol előre, hol hátra.

Kedves és előzékeny, karcsú és hosszú hajú, Mária igazi nő. Az anyja ruháit hordja, és krumplipucolás után ugyanabba a konyharuhába törli a kezét, mint sok éve ő. Ugyanabba az ágyneműbe is fekszik, talán ugyanazt a cipőt is hordja, mert újra divat lett a nyolcvanas évek. Úgy néznek rájuk a szomszédok és a járókelők, mintha ketten egyek lennének, amikor szembejönnek velük az utcán, a közért előtt, a piacon, a mozinál, a Kopaszi-gát bejáratánál. Mindenki más, aki nem ők, mosolyog, tetszetős számukra a hasonlóság. Mint két tojás, a cipőjük sarka hajszálra egyformán kopog, a szemüket ugyanúgy lesütik, ha egy idegen rájuk néz, csípejükre fényes nejlonból elöl gombolós ruha simul, a karjukon retikül, a hajuk erősen feltekerve és kontyba fogva, így mennek, néha már nem megkülönböztethetően, de mintha alattuk forogna egy mókuskerék, mert el sem fáradnak, csak visszamosolyognak az idegenekre.

Mária krumplit pucol, sietősen hámozza a héját, a papagáj fülsiketítően rikácsol a nagyszobában, és Mária mosolyog. Pihe-puha tollacskák szóródnak szét a levegőben, Mária anyja áll a kalitka előtt, cirógatja a levegőt, mert lehunyt szemmel nem látja meg a verdeső madarat, neki elég, ha ott áll, ahogy minden délelőtt, begörbíti az ujját, Mária pedig – mintha ez válasz lenne bármire is – a csupasz krumplikat zománcozott edénybe ejti, pontosan a tetejükig lepje el a víz, nehogy megbarnuljon!

A rántás, mint harminc-negyven éve is, közepesen barna, zsemlebarna, bár manapság a zsemlék fehérek, és a belsejük szinte üres. Mária emlékszik még azokra az időkre, amikor tömör volt a belseje, a kenyérnek is, ha az anyja levágott egy szeletet, rögtön kitépte a puha bélt, az apjával versenyt tunkoltak a jó paprikás csirke szaftjában, vagy ha paprikás krumpli volt, mint most, az anyjának volt türelme húslevest főzni, szilvás gombócot, tojásos nokedlit és palacsintát, az alapanyag nem fogy el, csak a türelem, és ahogy a lábasok és anyja ízületei is együtt koptak, tűnt el méltó- és hajlandóság a szívből és a konyhából.

Mária elkiáltja magát, anya! anya!, néha mamát mond, néha anyut. Mintha szüksége lenne valamire, pedig csak fél. Gondolatban megsebzi az ujját, felszisszen és tovább vágja, belenyesi az ujjperceket a krumpli közé, a színe ugyanaz, és hogy ennek valóságtartalmáról (egyenlő semmi) meggyőződjön, kezét a hideg vízbe, a zöldségkockák közé meríti.

Rossz csönd van a lakásban, persze anyja tévét néz, vagy kézzel írt szakácskönyvét lapozgatja. Időutazás. A vitrinben Szilvási-összes – egy kötet újságpapír-borításban élt túl –, a fiókban lottószelvények, soha ebben a sorrendben ki nem húzott számokkal, pihennek, már nincs dolguk a földön, túlélték azokat az évtizedeket, melyeket meghatároztak.

Mária könnyeket sír a rántásba, hagymaszagú kézzel törli homlokáról az izzadtságot. Hol van a különbség, mi a különbség? Ha szorongás fogja el, a hokedlire ül, amin még a nagyanyja pucolt krumplit, vagy ledől az ágyára, ahol anyja és ő is megszületett. A percek nem telnek, hanem elrohannak. Tizenegykor bekopog a szomszéd, áthívja az anyját, de ő nem megy, majd csak ebéd és csendes pihenő után – minek pihenni, minek aludni –, a különbség minden bizonnyal a lelkükben lakozik, mert ha engedélyt kapna rá, Mária kidobna mindent – az egyik Mária –, vagy bezárkózna a szobájába – a másik Mária –, de nem kap engedélyt egyikre sem senkitől, és a krumpli megfő.

Az egyik mozdul.

Mária merőkanállal kiszedi a lét és a húst, az anyja nem eszik krumplit, vigyáz a vonalaira. Mária sóhajt, a csalamádéba villát szúr, kistányérra teszi, a tányérok és az evőeszközök elrendezése évtizedes (Mária balkezes). Nem érdemes körülnézni, hogy merre találhat menekülési útvonalat. Itt már minden megtörtént. Mária bort iszik, mint az apja, és fejben, mint az anyja, süteményhez számolja a hozzávalókat. Almás pite lenne jó, és az alma nem drága, csakhogy egyikük sem szereti a fahéjat. Azt csak az apja szerette. Akkor somlói galuska, de a vége az estébe nyúlik, a puding snassz, a palacsintát nincs türelme kiszámolni. Az anyja megeszik egyet, ő kettőt, a többit a szomszédoknak viheti. A receptek elárulják a magányosan élőket, mert legkevesebb négy személyre szólnak.

Ebéd után Mária lemegy a Sparba, Haas pudingot és akciós tejet vesz. Nem érdemes többet költeni. Az egyik Mária csokoládét akar, a másik gúnyolja, nincs itt olyan, amit szeretne. Meg túl sok kalória. Az egyik Mária megsértődik, nem akar hazamenni, a Kopaszi-gát felé indul. Mária megáll a zebrán, autók tülkölésére eszmél. Viselkedjetek már! Egy férfi az öklét rázza felé, feléjük.

Felszalad a harmadikra, becsapja maga mögött az ajtót. Hozzásimul, fejét félrehajtja, lesüti a szemét. Eljátssza, hogy vak, a lakásban tapogatózva jár, mint gyerekkorában. Bekapcsolja a tűzhelyet, felmelegíti a tejet, megcukrozza, fölé hajol, hogy ellenőrizze, forr-e már. Hány nő volt, aki azt latolgatta, hogy a vasárnapi csirkét vagy a fejét tegye-e a sütőbe. Amit a szeretetről tanítanak, érvényes a gáz erejére. Az étel megfő, az élet kialszik. A szeretet valójában ige, gondolja Mária (Mária), és a konyharuhában megtörli a kezét. A szeme nyitva, de nem tudná megmondani, mikor nyitotta ki újra.

A forró puding, mint egy áldozat vére, sűrű, felébreszti az ösztönöket. Mária leül a nappaliban, a Szilvási-vitrin mellett, és a tévét nézi. Ez volt a titok, ami miatt nem tudott elaludni gyerekkorában, és most sem alszik, pedig már nincsenek titkok. Anyja órákig lebzsel a szomszédban, ha visszajön, nem lehet leszidni. Az egyik Mária kifesti magát, és bemegy a városba, a másik egy strandon fekszik, hasa kemény és lapos, nincs rajta fürdőruha. Nincs a strandon senki, a víztükör érintetlen. Jó csönd.

Este beáztatja a lábasokat, anyjának jó éjszakát kíván, és elmegy aludni. Meztelenül, a hasán fekszik a takaró alatt, lábát felhúzza. Az apja aludt így. Fejében az elmúlt nap mozija forog, de a másik Mária kikapcsolja, és a párkányra állva a mélybe ugrik. Mária becsukja az ablakot, utána állott vízzel meglocsolja a virágait. Egy lemezt rak föl, halkan zenét hallgat. A megakadt tűre ébred éjjel kettőkor.

Megnézi anyját, ahogy alszik. Ebben a lakásban nincsenek szellemek, még árnyak sem, anyu, anya, suttogja Mária, de anyja csak az orrát mozdítja meg, mintha rászállt volna egy légy. Mária hátrafordul, ott állnak mögötte, suttognak és kinevetik. Nem mozdul, majd megunják és elmennek, de az egyik Mária ínye jégkrémet kíván, a másik találkozni akar egy férfival. Mária inge csokoládéfoltos, erre ébred, és ijedten markolássza ölét, nem nedves-e. A férfi nagyobb szégyen, mint egy kis éjjeli evés. Az anyja még alszik, míg a csap alatt kimossa a foltot. Legközelebb vaníliát vesz, de az egyik megrázza a fejét. Az epret és a csokoládét szereti, a vaníliának nincs köze a szexhez.

Ha megpróbál rájuk figyelni, annál rosszabb. Ők egyetlen receptet sem tudnak fejből, és csak női magazint szeretnek olvasni. Az egyik körömollóval nyír hajat a tükör előtt, a másik túlrúzsozza a száját, és cigarettára akar gyújtani.

Mária sóhajt, a zománcozott edénybe hideg vizet enged, és behozza a krumplit az erkélyről. Krumplis tészta. Sok hagymával, kevés sóval. Anyja felkelt, vidám, valamit kiabál, míg szobája és a fürdő között futkos. A szomszéddal strandra mennek, és Mária is. Mária torka összeszorul, szeme könnybe lábad. Nem emlékszik. Csak jöjjön, int neki az anyja, és behívja a nappaliba.

A kanapén, a fotelek karfáján fürdőruhák, válassz, kérleli az anyja, gyere el velünk, úgy rád fér! Mária kimenne a konyhába, hogy megnézze, megpucolta-e már a krumplit. Ég a gáz. Engedelmesen letolja a bugyiját, az anyja elfordul. Mária megkötözi magán a madzagokat, és a tükörbe néz.

Szép vagy, nevet az anyja, jól áll! Ketten, mint két tojás. Mindig. Az egyik és a másik Mária sem tudja levenni szemét a tükörképről. Négyen nézik. Az izgalomtól vizelési ingere támad, kikéredzkedik. A bikiniben fogat és arcot most, kifésüli a haját. A másik Mária terve fog sikerülni. Az egyik vállat von és a párkányra áll.

A vonaton ülve a tűzhelyre gondol, századszorra tekeri el a csapját. A csönd meredek, felmászik rá, lezuhan. Arra ébred, hogy felsegítik és két oldalról letámogatják a vonat lépcsőjén. Mária mosolyog, de nem szabadkozik. A friss szél a hajába fúj, ahogy karját felemeli, hogy kisimítsa az arcából, hónaljában is érzi. A levegőnek nincsen szaga, és most semmit nem kell csinálni.

Mária elindul.

*

A szöveg elején található idézet Esterházy Péter Fancsikó és Pinta című művéből származó, szó szerinti átvétel.