Aznap úgy fújt a szél, hogy az esőcseppek vízszintesen csapódtak műanyagkeretes ablakunkhoz. Olyan hangosan zörgött az egész, hogy teljesen elnyomta a tévé hangját is. Hangosítani felesleges lett volna. Kata üvöltött, és fogalmam sincs miért, de mindezt az én fülembe. Ott állt mellettem, és a hanglökések rezgették a dobhártyámat, mint még soha. Üvöltés, eső az ablakon, tévé, és csak utána a saját gondolataim. Esélyem sem volt rá, hogy bármit is halljak magamból. Pedig lehet, hogy akkor többet is tudtam volna tenni, mint lehunyt szemmel bólintani egyet.

Összecsomagolok, érted? ordította.

Aztán egyre csak halkult. A nagy légnyomástól sokszor mintha bedugulna a fülünk. Azt hittem erről van szó, de valójában már a másik szobából szólt a hangja. Aztán pár perc csend. Most vihar és a tévé, gondolatok már sehol. De! Talán csak az, hogy „mi a baj”, vagy az, hogy „katona leszel, elmúlik”. Anyám kiskoromban ezt mondta, ha sírtam. „De ez a nő nem sír, hanem csak sipákol.” akkor csak ennyire futotta tőlem.

Anyámnak igaza volt!  kiáltott.

Közhely. Ő így tudatta, ha visszajött.

Eltévedt holdkórosként császkálsz ebben a kurva lakásban is!

Mi van? Újra hallottam a gondolataimat. Hm, az illata azért még mindig csodás. Csak hagyná már abba! Összeszorított szemmel feszültem a fotelba. Lassan semmit nem hallottam.

*

Utoljára akkor éreztem ezt a csendet, mikor Kata anyjánál, abban a meg nem mondom a nevét alföldi faluban voltunk. A napszívta, fűtől szúrós és poros udvaron körbe-körbe járkáltam. Semmi nem volt, csak éreztem a falu lélegzetét a bőrömön, azt a mély alföldi csendet. Nem szólt stihl, sem flex ahogy szokott. Állatokat sem tartottak a szomszédok. Ha bárki is zörgött abban a percben, olyan halkan tette, hogy nem ért el hozzám. Az idegek a talpamban bizseregtek a gyeptől, néha egy-egy kavics nyomódott a sarkamba, de meg sem pisszentem. Tudtam: Csend van.

Hamar kivágódott az udvarra nyíló konyhaajtó és az anyósom  ha nevezhetem így; Katával nem is voltunk házasok  üvöltött, hogy „gyertek, mer’ ebéd”. Összerezzentem az ijedtségtől. Ennek így kell lennie, a vénasszony is mindig tudta, hogy mikor kell üvöltenie. Számról eltűnt a mosoly, majd egy ládikóba rejtve azt az édes pillanatot a nyitott ajtón kizúduló, kommersz rádiózene felé indultam. A kavicsok és a barnára égett, hegyes fűszálak szúrtak. Szinte ugrálva tettem meg azt a pár métert is az ajtóig.

Megkérdezték, éhes vagyok-e, azt mondtam, igen. Az igazság viszont az, hogy mindig kiválóan hazudtam. Megkérdezték, ízlik-e, azt mondtam, finom. Kiválóan hazudtam. Aztán, hogy jóllaktam-e. Mindig hazudtam.

*

Végre csend volt. Kintről már csak a szél süvítése hallatszott, a tévé pedig hangyaháborút játszott. Fogalmam sem volt, hogy hova tűnt az adás. Pedig csak pár percre bóbiskolhattam el. Ideje inni egy kávét.

Fölfeszítettem magam abból a kényelmes bőrfotelből, és a talpamhoz csapkodó strandpapucsommal átslattyogtam a konyhába. Nincs kávé. Ez baj. Lefőztem egyet, addig elszívtam egy cigit, aztán a bögre negyedéig kávé, mikró, egy kanál cukor, aztán egy kevés tej, majdnem félig. Az ebédlőasztalnál ülve csak a kávéra koncentráltam, és akkor lett minden olyan furcsa. Akkor először.

*

Mikor először lett furcsa minden, éppen befejeztem azt a kávét. Nem olyan volt már ez a csend mégsem, mint akkor, ott az udvaron. Furcsa csend volt.

Talán ilyen lehetett az is, amiről anyám szokott mesélni régebben, mikor megkérdeztem, hogy miért nem hallottam, mikor apám elment. Már nagyobb fiú voltam, nyolc éves, és apu egyik napról a másikra eltűnt. Anyu sokat sírt, és megkérdeztem, hogy apu miért nem köszönt el.

Mert csendben akart elmenni  mondta.

Azért nem hallhattam?  kérdeztem.

Azért  súgta, majd arcára szorította tenyerét, és előrezuhant a feje.

A szobámba mentem ahelyett, hogy őt vigasztalnám, és emlékszem, azon gondolkodtam, mit szoktak ilyenkor csinálni. Mit kell ilyenkor csinálnia egyedül a szobájában egy gyereknek? Nem tudtam rájönni, hogyan szokott ez működni, és ez annyira elszomorított, hogy aztán estig vizesre sírtam a párnámat. Anyának ki kellett cserélnie szárazra, mert tehetetlenségem könnyei teljesen szétáztatták.

Hat évvel később jöttem rá, hogy mit kellett volna csinálnom. Apám után menni és jól szétverni, amiért ilyen töketlen volt, és anyámnak kellett elmondania, hogy elment. Akkor tudtam meg azt is, hogy egy nő miatt hagyott ott minket, akivel már együtt sincs.

Anyámat akkor megkérdeztem, hogy ha ekkora balfasz volt apám, miért sírt aznap este. Erre csak annyit mondott, hogy „féltem attól a furcsa csendtől”. Soha nem kérdeztem meg, hogy ez mit jelentett, de nem is gondoltam, hogy tudnom kéne, vagy egyáltalán el lehetne magyarázni.

*

A kávé után már én is egyedül maradtam. Nem egyszerűen csend, hanem üresség volt a házban. Azt hiszem, anyám talán mégsem erről beszélt.

Aztán visszatért a zaj. A vihar újra feléledt, és a sípoló szél megint vízszintesen fújta az esőt, az meg úgy dörömbölt az ablakon, mint ahogy Kata és én tizenhat évesen vertük a lakásunk ajtaját.

Mit dörömbölsz?  nyitott ajtót anyám.

Kopogtam, de nem hallottad, nálam meg nincs kulcs.

Aztán láttam, ahogy végignézi azt a víztől csöpögő hajú tüneményt, akit akkor először vittem fel magunkhoz a panelba.

Ő Kata. Lekéste az utolsó buszát.

Csókolom!  csilingelte ő.

Nyugodtan tegezz, bogaram! Gyertek be!

Aznap este ő aludt az ágyamban, én pedig a felfújható matracon. Aztán nemsokára délutánonként is feljött. Csókolóztunk, míg anyám haza nem ért, majd mikor megjött, és benézve a szobámba látta, hogy éppen tanulunk, csendesen kivonult. Kevert egy kis limonádét, és egy üvegpohárban ropit hozott be. Ezt soha nem csinálta, ha csak ketten voltunk otthon.

Egyszer anyám bejelentette, de tényleg, szinte már-már kínos is volt, hogy „ma nem alszom itthon, egy barátnőmnél leszek, de nehogy eladjátok a házat”. Így aludt ott először Kata. Akkor már két hónapja együtt voltunk. Nem mondtam anyámnak, mert akkor kombinált volna, ahogy szokott. Ismerem.

*

A kávéscsészét a mosogatóba tettem, és körbejártam az egész lakást. Nem kerestem. Tudtam, hogy nem lesz sehol. Csak kíváncsi voltam, hogy mit hagyott maga után. A fürdőszobában, a kád fölé lógatott madzagokon ruhák száradtak még. Itt maradt az a miniszoknya, amit tőlem kapott pár hete, és egy póló. Talán visszajön értük. A többi mind az enyém volt. Farmer, ing, meg egy ágynemű lepedővel.

*

Elsők voltunk egymásnak. A lepedőt, amit összevéreztünk, gondosan összegöngyöltem, és vagy egy hétig egy szemeteszsákban pihent a szekrényem aljában, míg el nem vittem a szomszéd utca egyik konténerébe. Anyámnak azt mondtam a hiányzó lepedőről, hogy iskolai feladathoz vittem be, mert a diáknapra kellett csapatzászlót csinálni belőle. Na, persze. Később belegondoltam, és szerintem ő sem hitte el, bizonyára pontosan tudta, hogy egy hét szekrényben érlelés után a szomszéd utca kukájában kötött ki. Ennek ellenére csak mosolygott egyet, és adott egy tisztát.

*

Itt hagyta az üres törülközőtartót az enyém alatt, egy üres helyet a fogkefém mellett, és a köntöse akasztóját. De nem csak a fürdőszobában. Az egész lakás tele volt olyan dolgokkal, amiket ő hagyott itt, pedig azt mondta, mindent összecsomagol. Azt hazudta, mindent elvisz és semmit nem hagy itt.

A hálószobában itt maradt a gyűrött lepedő. Ő volt, én már egy hete nem feküdtem be abba az ágyba. Itt hagyta az elhúzott sötétítőfüggönyt is  utálta, ha a növények nem kapnak fényt, én meg akkoriban imádtam a félhomályt. Nem vitte magával a karórája helyét az éjjeliszekrényről. Minden reggel onnan vette fel, mikor munkába indult én pár hete már a szerkesztőség közelébe se mentem, ezért nem is volt karórahelyem az éjjeliszekrényen. Karórám sem volt soha, csak gyerekkoromban, azt is elhagytam.

*

Az egyik kedvencemet ócskásoktól vettük a piacon. „Ocsóér” csak így hívtam a bácsit. „Bácsi”  mondtam az akkor kb. húsz éves dzsipszire. Sohasem zavartak a fura nevű emberek, volt egy hajléktalan, aki a tömbházunk környékén kukázott, és mi, gyerekek mindig Komándzsérónak neveztük. Na, ennek a névnek aztán semmi értelme nem volt, de ha meghallotta, mindig ránk kiabált. Szóval Ocsóér bácsinál vettük azt a fekete műanyag órát, aminek a gumiszíja alatt mindig lábszagúra izzadt a kezem. Na, azt elhagytam, de már nem emlékszem, hogyan. Azóta nincs is karórám és karórahelyem sem.

*

Nem kellett óra akkor sem, mikor vártam, hogy Kata leszálljon a buszról. Felhívott, ha indult, és tudtam, hogy én is elindulok a buszmegállóba, aztán majd jön. Addig rágyújtottam. Egy cigit szívtam el, be is ért a busz. Aztán mikor leszállt, együtt cigiztünk. Utána meg vettünk egy csomaggal a legerősebb mentolos rágóból. Az egészet benyomtuk a szánkba, már a könnyünk is kifolyt, de szerintem hazaérve anyám még így is érezte a cigiszagot. Hát még, ha azt mondtuk, hogy lemegyünk sétálni, aztán tíz perc múlva szétcigizett, rágó nélküli szájjal jöttünk vissza, hogy „már kisétáltuk magunkat”. Olyankor összebújtunk a kilencvenszer százkilencvenes ágy rugós matracán és a legunalmasabb filmeket néztük DVD-ről. Egyikre sem emlékszem. Az igazán jó filmeket megtartottam magamnak, azokat egyedül néztem. Menzeszciklusok váltották egymást, és Kata egyre többet aludt nálunk. Mentünk, mendegéltünk, néha ő háromszor is, mire én csak egyszer. Azt mindig szerettem. Félisten voltam akkor. Ilyen sem volt már több hónapja. Régóta nem mendegéltünk el.

*

Haragszom rá. Haragszom, amiért itt hagyta a levetett bugyijának az illatát az orromban. Azért is, mert mindig el tudom képzelni a sósan ragacsos ujjaimat.

Újra a fürdőben találtam magam. Meztelenül ültem a száraz zuhanytálcában és a lefolyót bámultam. Hol a haj? A kurva életbe! Még a lefolyóba ragadt hajcsomójának a helyét is itt hagyta! A máskor szőke szőrcsomót bújtató lyukacskák üresen tátogtak, mintha csak rá várnának.

Szórd belénk!  mondták.  Dugíts el!

Nem jön vissza!  mondtam. Vagy csak gondoltam?

*

A kávét megint a mosogatóba tettem. Vagyis csak az üres csészét. Ugyanazt vagy a következőt, vagy a harmadikat, negyediket, már nem emlékszem, de arra igen, hogy a kistálcán, ahol a cukor volt egy csészében, kettő rászáradt, hónapos kávékarikafolt maradt.

„Egyértelmű bizonyíték, hogy valamikor valaki  márpedig feltehetően elég régen és rendszeresen  a csészéjét pont az enyém mellé tette. Minden bizonnyal az illető életvitelszerűen tartózkodott itt, és legalább annyira lusta is volt a kávékarikafoltok eltakarításához, mint a másik. Az meg én vagyok. Akkor az ügy megoldva. Kata itt hagyta a foltját.”  gondoltam. Az ilyesmi dolgok mindig csak azért vannak ott, hogy el ne felejtsd, hogy valami volt, mielőtt semmi lett volna. Vagyis csak a helye.

*

Nem volt kérdés, hogy húsz évesen összeköltözzünk-e egy albérletbe. Akkor már négy éve hazudtam neki, hogy el fogom viselni minden hibájával együtt. Amúgy nem is tudtam, hogy hazudok, csak utána jöttem rá, hogy ez lehetetlen. Még azt hittem, minden szép lesz. Aztán már csak a jó szót használtam. Később az egész jó, a nem rossz, illetve a tűrhető is előjött.

*

Némán álltam, a pultra támaszkodva, és a csésze nyomát figyeltem, amit Kata itt hagyott. Na most az, hogy néma voltam, nem is olyan nagy dolog, hiszen mióta elment, amúgy sem szóltam senkihez  ha jól emlékszem , persze a szomorú lefolyólyukat kivéve. A kinti vihar újra lecsillapodott, és visszajött a tévé is. A hajnali teleshop ment. Rágyújtottam a hetedik cigimre is  ezt a számot csak a csikkekből következtettem ki, mert nem is emlékeztem, hogy szívtam volna. A parázstól perzselődő dohány kesernyésen édes illata csapott meg. Csukott ablaknál szívtam. Kata utálta, de ilyen időben senki nem nyitja ki, hogy rágyújthasson, és főleg nem fogok felöltözni, lemenni a lépcsőház elé. Hallottam, ahogy ég a dohány. Minden szívással egyre hangosabb volt, és a hajnali homályban izzó cigarettavég egyre közeledett felém.

*

Végül elaludt. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen hideg lesz itt. Azt hittem mindig, hogy egy álomnővel összekötni az életed csodás dolog, és nem számít, hogy hány éves vagy, meg az sem, hogy mennyit keresel. Amikor azonban rémálommá változik, már minden veszve. Katát régen sokszor hívtam szívemnek, kincsemnek, és ki tudja, még mennyi becenevet kitaláltam rá. Szép lassan mindre rácáfolt.

*

A ruhásszekrényei üresek voltak, tényleg. Ott volt a soha meg nem vett bunda helye, a tizenharmadik magas sarkú polca, aminek az árából a lakbért fizettem. Az íróasztalánál pontosan megvolt a helye annak a fésülködő tükörnek, amiért annyit hisztizett, de mindig nemet mondtam rá. A polcán otthagyta a körömlakkjait körbevevő porgyűrűket. Imádta kirakni a kis festékeit, hogy számba vehesse, és most azt mondta, elvitte azokat. De itt hagyta a porgyűrűket.

Visszazuhantam a fotelba. Kezdődött a rajzfilm műsorsáv. Mindenhol szörnyecskék mentek. A kereskedelmi és állami csatornák egyszerre nevelték a készülékekre tapadt nebuló agyakat, és közben fogalmuk sem volt, hogy én is figyelem őket. Egyszer csak egy kacsa arra kérte az összes nézőt, hogy álljunk fel, és együtt ugrálva énekeljük a kacsadalt. A dallam ott volt a fejemben, talán még dörmögtem is valamit a csukott ajkaimon át, de képtelen voltam ismét felállni és a kacsával együtt táncolni. Hiába próbáltam, nem ment.

Végül rájöttem, hogy mi húz le még mindig abba az átkozott fotelba. Ahelyett, hogy tényleg összepakolt volna, Kata itt hagyott nekem mindent, ami valaha is az enyém volt belőle. Minden emlékfoszlányát, minden nyomát annak, hogy mi valaha együtt léteztünk ezen a bolygón. Legjobbnak láttam, ha bénaságomat felcserélem egy nyomok nélküli állapotra. Azt gondoltam, az alvás segít elfelejteni az összes kávékarikafoltot, üres polcot és akasztót, minden helyet és illatot, amit valaha is éreztem. Ezt akartam, de minél előbb. Elaludtam.

*

Az ajtó nyílt, és egy bőrönd gurulását hallottam. Eszembe jutott, hogy mennyire utálom azokat a műanyag kerekű, idióta bőröndöket, amiket ha a betonon húzok, még beszélgetni sem lehet, olyan hangosak. Valaki átölelt a fotel mögül és arcon puszilt.

Ne haragudj! Hülye voltam.

Én meg csak ültem tovább. Már a főzőműsorok mentek, innen tudtam, hogy ebédidő közeledik.

Odakint fújt a szél, az esőcseppek vízszintesen csapódtak műanyagkeretes ablakunkhoz. Olyan hangosan zörgött ez az egész, hogy teljesen elnyomta a tévé hangját is. Hangosítani felesleges lett volna. Kata folytatta.

Kicsomagolok  súgta a fülembe.

Én meg csak: A különböző marhahúsok sütésénél legfontosabb a megfelelő előkészítés. Ajánlott a választott húst típusától függően, a köretek hangulatához illő pácolással előkészíteni. Fontos, hogy nagyon türelmesnek kell lennünk a marhahússal.