Az ünnepélyes borkóstolásra aznap, a Liget egy árnyas, füves részén került sor. De miért éppen ott, kérdezhetnék. Nos, több okból is. Először is: mert a hely meglehetősen reprezentatív volt (mindig is), másodszor: mert nyár volt, rekkenő hőség, harmadszor (és egyben legvégül): mert máshol nem lehetett.

A három sommelier – Jocó, Béla és Pityu – a fűre terített takarókon értekezett a magukkal hozott nedűkről. Ám nem csak értekeztek róluk, de masszívan kóstolgatták is azokat. Mindhárman a nejlonszatyrukban őrizgették a meglepetést. Elsőként Jocó vette elő az ő borát. Egy vöröset. Hátrafordult – hogy ne lássák a többiek, milyen típusú, márkájú, hadd izguljanak csak –, és három műanyag pohárba töltött belőle, kb. egyharmad részig. Béla és Pityu elmélyült arccal megkotyogtatta a maga poharát, és megillatolták a nedűt.

– Hm! – mondták egyszerre.

Majd jött a kóstolás. Jocó árgus szemmel nézte a hatást barátain.

– Vélemény? – kérdezte lefojtott büszkeséggel.

A Ligetben mindeközben a szokott sürgés-forgás zajlott. Emberek és kutyák nyargalásztak a szélrózsa minden irányában – ki gyalog, ki kerékpáron, ki babakocsiban. A teljesen magukba merült borkóstolók közvetlen közelében egy cuki, masnis kis yorkshire terrier sétáltatott el épp egy fiatal szerelmespárt. Béla és Pityu elégedetten csettintett a nyelvével.

– A meghatározó bársonyos tannintartalom mellett hosszú lecsengés és kellemes glicerines édesség érezhető… – mondta komolyan, átszellemült arccal Béla.

Jocó büszkesége egyre erősödött.

– A bor bazsalikomos fűszerességét ellensúlyozza a tökmagolaj jellegű sajátos aromatika… – jegyezte meg mámoros arccal Pityu.

Jocó büszkesége nem ismert határokat.

– Na, kitaláltátok már?

Béla és Pityu egy emberként vágta rá.

– Bástya, vörös, félédes!

– Sejtettem, hogy rögtön kitaláljátok! – szólt mosolyogva Jocó, majd vidáman ő is megkóstolta a magáét.

Ezek után a háta mögül elővette az isteni nektárt, és rámutatott a flaska címkéjére.

– Olvassátok csak: 9,5 fok. Meg ezt itt: Nyomokban szőlőt tartalmaz.

– Pompás! – rikkantott fel Pityu. – Akkor töltenél még, cimbora?

– Úgy van! Még! Még! – buzdította Jocót Béla is.

Jocó igyekezett szigorú arcot vágni.

– De barátaim! Először kóstolunk, csak aztán iszunk! Egyetértetek velem?

– A legnagyobb mértékben!

– Tiszta sor!

– Akkor most te jössz, Béla. Milyen finomsággal rukkoltál elő? Már alig várom! – dörzsölte össze a tenyereit Jocó.

Béla bólintott, és a nejlonszatyrából gyorsan elővett ő is egy flaskát, egy rozét (természetesen úgy, hogy a többiek ne lássák, milyet), majd a háta mögött töltött mindhármuknak egy kóstolásnyit. Egy-egy poharat nyújtott át azután Jocónak és Pityunak, és leplezetlen izgalommal várta a hatást – amely nem maradt el. Körülöttük a kis yorkshire-i és gazdái – immáron póráztalanul – önfeledten kacarászva frizbiztek. Csak úgy szállt a frizbi, mint a parancsolat. A kis yorkshire-i is kellőképpen el volt szállva.

– Szép bor! – lelkendezett Jocó.

– De még milyen szép! – kontrázott rá Pityu.

Béla szerényen mosolyogva megkérdezte.

– Részletek?

– Kerek savai vannak, tökéletesen megvalósítja az adott fajtára illő jellemzőket…

– Együttesen a tavaszi virágok, a barack és az ananász ihletése érvényesül. Az első korty belőle gazdag, közepes testű, nagyon hosszú…

Bélával madarat lehetett volna fogatni.

– Na, és? Kitaláltátok?

Jocó és Pityu egy emberként rávágta.

– A Félédes márkajelzésűekből való, azokból is a legjobb: a Rozé!

– Elképesztő a szakértelmetek! – csapta össze a tenyereit Béla, majd Pityuhoz fordult. – Hát te, Pityu? Mi jót hoztál?

Pityu, közömbösséget mímelve (elég átlátszóan), ezt felelte.

– Le fog esni az állatok!

Azzal ő is hátrafordult, és töltött a – fehér – borából három pohárba. Szétosztotta a többiek között, majd karjait összefűzve a mellkasán, bölcs mosollyal várta a végítéletet. Amelyre nem kellett sokáig várni. Egy hatalmas, fekete rottweiler kan jött elő (az ördög tudja, honnan), és lassan, lopakodva indult meg a kis yorkshire-i felé, ádáz, sátáni szemforgatással. Már csak néhány méternyire volt tőle, amikor hirtelen észrevették. A kis yorkshire-i azon nyomban sokkot kapott. A kiskutyus hölgy gazdája sikoltozva kapta fel az apróságot. A gonosz roti pedig egyre közeledett… Ettől már a hölgy is sokkot kapott. A pár férfitagja ekkor a roti és a párja közé állt, majd ráordított a fenevadra, hogy: menjen a pokolba, takarodjék! A roti azonban nem engedelmeskedett. Sőt. Egyetlen ugrással a férfira vetette magát, és marcangolta, ahol érte. A sebesült, vérző férfi segítségére siettek aztán többen is, nemkülönben a roti gazdája, aki, megérkezve, egy jókorát húzott a pokolfajzatra a láncpórázzal. Sokan elmondták mindennek a gazdit. Természetesen a sebesült férfi is sokkot kapott. Valaki hívta a mentőket és a rendőrséget. Jocóék a hetedik mennyországban érezték magukat.

– Te, Pityu, honnan szereztél hatputtonyos tokaji aszút?

– Te egy mágus vagy, Pityu! Ez kolosszális!

– Milyen határozott, szép, hosszú, szinte tökéletes bort hoztál!

– Sejtem ugyan az évjáratot, de… Pityukám, segíts nekünk! Lebbentsd föl a fátylat!

– Mindketten óriási tévedésben vagytok… – mondta vigyorogva Pityu, majd a háta mögé nyúlt, és elővette a flaskát.

(Jocónak és Bélának valóban leesett az álla.)

– Jóbarát?…

– De hisz… ez a mézesség… ez az aranyló… kissé olajos jelleg… na és ez a buké

– Bizony, bizony, barátaim! Márpedig ez Jóbarát, félédes: mégpedig a javából – magyarázta önérzetesen Pityu. – Már három éve lejárt a szavatossága, és megpimpósodott, vagy mondjuk inkább úgy, hogy megaszúsodott – csakhogy épp a mi kedvünkért!

– Mutasd csak a címkéjét! – szólt morcosan Jocó, önérzetében kissé sebzetten, hogy így át tudták verni.

Pityu szenvtelen arccal átnyújtotta neki.

– Ez tényleg… nem is három, hanem három és fél éve… a flakon nyakára nyomott dátum szerint…

– Ez maga a csoda, Pityukám! – lelkendezett Béla. – Tudjátok, mi ez? „Inspiráció palackozva.”…

– Ez – ismerte el végül Jocó –, ez „a bor fény, amelyet víz fog össze”…

Pityu tisztában volt vele, hogy ezúttal, minden kétséget kizáróan – ő győzött. De nem akarta még jobban megalázni a barátait, így hát fülig érő szájjal felkurjantott.

– Tokajihoz édesség dukál!

A társai csodálkozva néztek rá.

– Bizony – szólt Pisti, azután a szatyrából elővett néhány Szamos marcipán-tömböt (Jocó és Béla kiguvadt szemmel bámulták a finomságokat). – Ezeket tegnap szereztem… egy Szamos-bolt melletti kukából. Jó, mi? Csak négy hónapja jártak le, de semmi bajuk. Megettem egyet és mondhatom… csudajó!

Pityu egyet-egyet odaadott a barátainak. Jocó és Béla vadul föltépték a csomagolást, és jóízűen falatozni kezdték a marcipánt. A mentősök és a rendőrök hamar kiérkeztek a helyszínre. Kisebb tömeg gyűlt köréjük. A mentősök gyorsan ellátták, majd elszállították a sérültet, valamint a párját, és a párja karjaiban lévő kis yorkshire terriert. Az eredmény: zéró sokk. A rendőrök akkurátusan fölvették az adatokat, és elszállították a rotit meg a gazdáját. A tömeg szétoszlott, a Liget pedig rövidesen visszanyerte régi arcát. Hiába: minden jó, ha a vége jó.

– Jó! Nem is. Egyenesen remek!

– Isteni!

– Tudjátok, hogy van az: jót a jóval – mondta teli szájjal Pityu, majd töltött Jocóéknak meg magának a borból. Ettek és ittak, ittak és ettek. Felhőtlen volt az idő, mint ahogyan a jókedvük is. Mikor megették a maguk édességét, Béla elkámpicsorodott arccal megkérdezte:

– Fiúk, nincs véletlenül valamelyikőtöknek egy szál cigije? Nekem csak egy kis marék csikkem van. De egy ilyen alkalom után, azt hiszem…

Jocó leintette, és elővett egy majdnem teli doboz Slágert.

– Ez megfelel uraságodnak? – kérdezte Bélát, aztán megkínálta őt is, Pityut is, no meg magát is, és tüzet adott mindhármuknak.

Egy ideig végtelen elégedettséggel füstölögtek, aztán Pityu megjegyezte:

– Hiába, mi aztán jól tudjuk, igazából csak kétfajta bor létezik…

Béla bólintott és folytatta:

– … a vanbor

Jocó pedig befejezte a mély igazságú mondatot:

– … és a nincsbor

– Azért ritka szép nap ez a mai… – szólt Pityu, elnyomva a csikkét a fűben, majd lassan hátradőlt, és szinte azonnal elaludt.

Jocó és Béla is elnyomták a csikküket, majd nemsokára ők is követték Pityut – hátradőltek, és egy kis eget bámulás után boldog, békés szunyókálásba kezdtek. Hortyogásuk kitöltötte és beillatosította körülöttük a levegőt.