− Miklós, én nem bírom tovább veled − mondta a farkas, és könnyes szemeit az ablak felé fordította. Az ágyon ült és a gömbölyű térdeit vakargatva pihegett bomba melleinek súlya alatt. Miklós vécézubogással egyetemben jelent meg a hálószobában, a farkas szavaira reflektálni nem tudott, helyette gondolkodva benyúlt a gatyájába, és megigazította szatyrát. Egy ideig nézte szeretőjét, aztán meg akarta törni a csendet, így kávéval kínálta.

Micsoda nőstény volt! Vastag, erős szemöldök, gömbölyded formák, igéző szemek. A fiatalkori Sophia Lorenre emlékeztette, csak a farkasnak dúsabb volt a szemöldöke és nagyobb volt az orra. Elég nagy volt az orra. Egyszer megmutatta a telefonján az elmentett családi képeket Miklósnak, rá kellett jönnie, az olaszoknak nagy az orruk, Sophia Loren csupán a szerencsések között volt.

Miklós és a farkas között kihűlt a szerelem, nem volt mit tagadni. A fiatal nőstény világot akart látni, élni, mulatni, táncolni, szeretkezni. Miklós nem szeretett mulatni, táncolni, szeretkezni. Véleménye szerint ilyenkor az ember nem kiszámítható, ha alkohol, túlzott jókedv, szexuális izgalom hatása alatt van, lehet, hogy olyat tenne, amit amúgy nem akarna megtenni. A farkas sírni tudott volna ilyenkor, de nem tehette. Amikor Miklós későn jött haza, lekapcsolta a villanyokat, és hagyta, hogy a holdfény beragyogja a szobát. Miután megindultak a könnyei, párnáját a szájához szorítva felfelé emelte a fejét, száját „o” alakúra formázta, és torkaszakadtából üvöltött.

A farkas egyik reggel előbb ébredt fel, mint Miklós. Most vagy soha, gondolta, és megtette. A hatalmas franciaágy másik felén szuszogott a férfi, a farkas rá se nézett. Egymás mellé fektette a kanapéról a párnákat, betakarta a takaróval, a legfelsőhöz, ami kilógott a takaró alól, a nagymamától örökölt prémsapkáját tette. Halkan csukta be maga mögött az ajtót.

Miklós csak tíz óra felé vette észre a farkas hiányát. Éppen a kotyogós kávéfőzővel a kezében próbált kedveskedni a farkasnak, az éjjeliszekrényén tartott bögrébe illatos kávét töltött. Kicsit mellément.

− Aztakurva − mondta tömören Miklós.

Miklós egy hétig sms-eket küldözgetett a farkasnak, aki ugyan nem válaszolt, de Miklós tudta, hogy vissza fog jönni, hiszen biztos, hogy hiányzik neki ő és a szeretete. Arra gondolt, hogy a farkas most biztosan feltekint az égre, bárhol is van, és szívből megbánja döntését. Eszébe jutnak a forró éjszakák, amikor zacskós levest ettek. A vízforraló bugyorgását az egész szobában lehetett hallani, az onnan felszálló gőz pedig homályossá tette a konyhaszekrényt. Ezt mind a ketten szerelmes tekintettel nézték. Az ő kedvence a májgombócleves volt, a farkasé pedig az extra nagy gombócos gombócleves. Mindketten megégették a nyelvüket az első pillanatban, de nem néztek össze, nem kuncogtak össze, mert annyira szerelmesek voltak. Amúgy is, Miklós egyszer rászólt a farkasra, hogy étkezés közben nem beszélgetnek, és kész.

Miklós másnap útnak indult. A közeli boltban felvásárolta az összes májgombócleveses zacskót, leült egy padra, és az otthonról hozott spárgával és tűzőgéppel elkészítette a csalikat. Felaggatta ezeket a kerítésekre, fákra, villanypóznákra. A környék hajléktalanjai messziről nagyokat nyelve figyelték őt, és azon gondolkodtak, hogy honnan szerezhetnének forró vizet.

Pár nappal később a farkas csak úgy bejött a lakásba. Miklós majdnem kiugrott a bőréből, de hűvösen, sértődötten kérdezte a farkast, hogy mit keres itt. Kicsit befeszítette lagymatag mellkasát, ha esetleg a karjaiba omolna, tudja, kivel van dolga.

− A nagymama sapkáját add már vissza, légyszi − mondta a farkas.

Miklós az ásóját végül a betemetett lyukba döfte, majd megtörölte verejtékező homlokát. Észrevett a felforgatott földből egy kikandikáló, szürke szőrcsomót, így a mutató és középső ujjával kicsit betömködte, koszos ujjait pedig a nadrágjába törölte.

− De annyira felbaszott. Tökre beégtem miatta − mondta magának Miklós szemrehányóan, az ásóját megragadta, és kisétált a játszótérről.

*

NEM SZABAD KURVAANYÁZNI

Soha nem tudtam titkot tartani. Mert ezeknek megáldják a bort és a kenyeret, elnyammogják a kezüket elől összekulcsolva, és mennek vissza a padba, egy ideig állni, aztán leülni, énekelni. A gyerekeik pedig addig eljátszanak az úrasztala terítőjének lelógó bojtjaival, ami miatt jóval később egy picit leszidják őket. Üres kézzel nem megy vissza egy gyerek sem, kapnak egy kis kártyát, miután a lelkész bácsi felemeli a kezét és mond valamit a szülőnek. A kártyán egy kislány öntözi a virágokat, és boldog, mert az Urat féli és az Ő útjain jár.

Borzalmasan megijedtem és kínosan éreztem magam, amikor tíz éves koromban az akkor egy mázsás, kétméteres, bajszos apám megtörölgette ráncos szeme alját, miután megkaptam a kártyát az úrasztalánál. A kézfeje nyirkos maradt utána. Ilyenkor a pad felé menet megfogta a kezemet, de nem lógatta a karját, hanem kicsit felemelte, nyomatékosítva, hogy ez nem egy kósza mozdulat. Ez még sokszor volt így, zavaromban néha megérintettem a barna kordzakójának a szélét, és kicsit morzsolgattam, vigasztalásul.

Apám aztán meghalt. Szar volt anyámmal ketten újra bemenni a templomba. Azelőtt sem mentem szívesen, de apám az istentisztelet után elvitt a Lukácsba, és miután leúsztam annyi hosszt a hideg medencében, amennyi éves vagyok, kiültünk a napra, és kaphattam egy szalámis kiflit. Ekkor volt minden olyan jó. Hunyorogva néztük, ahogy a nyugágy melletti vizes lábnyomunk fokozatosan felszárad. A piros fürdődresszem és apám régi fürdőgatyája is egyre világosabb lett. Nem is tudom, mi lett azzal a fekete fecskével, lyukas volt a seggén, sokat vihogtunk ezen. A nap pont a fejünk tetejét sütötte, a két óramutató a langyos medence felett összeért, és én mohón ettem a kiflit. Bőgni tudtam volna, olyan finom volt.

Tizenhat éves lettem, és mivel a nővérem már rég „lekonfirmált”, és tizenhat évesen már le lehet „konfirmálni”, és amúgy is, apám biztosan, sőt biztos, hogy akarná, hogy „lekonfirmáljak”, így lekonfirmáltam. Előkészítőre jártam, sokat beszéltem, szerettek. De nem értettem, hogy minek csinálom. Gondoltam, mint a diákon a matrica, meg kell újítani a keresztelőmet. Ugyan azóta megtanultam beszélni, nem voltak saját szavaim, belül ugyanúgy lagymatag voltam, mint amikor pólyában hordoztak a keresztszüleim, és bőgtem, amikor leöntöttek. Nem is volt kedvem az egészhez, de nem derülhetett ki, még saját magamnak sem.

Hosszabbított istentisztelet volt, mindenki nézett minket, én külön erre a napra kaptam egy nyári szoknyát, és felvehettem a nővérem fekete blúzát. Az összes rokon ott volt, nézték, ahogy remegő hanggal elmondom a mikrofonba a „kedvenc igémet”, és elfelejtem elmondani hozzá a nevem. Amúgy az ige az apámnak volt a kedvenc igéje, nekem különösebben nem jelentett semmit, mert amikor énekelt az őriző pásztorról, akkor nem a pásztort szerettem, hanem azt, hogy apám felvesz az ágyból, egy ideig jár-kel a szobában, óriási húsos tenyerét pedig a hátamra tapasztja és melegíti.

Rettenetes ingerültség tört rám, amikor az anyámék nagyokat integetve mutogatták a kezükkel, hogy mosolyogjak már, mert „mufurc” vagyok. Körbefényképeztek, ezért lehajtottam a fejem, és a körmöm tövét tépkedtem. Szerencsére nem kellett a konfirmálóknak beszélni az istentisztelet alatt, csak az úrvacsorára egyenesítettem ki magamat újra, tudtam, hogy akkor mindenki leteszi a kamerát. Már belefájdult a nyakam a pózba.

A kenyér sima, kicsit szikkadt kenyér volt, a bor pedig csak egy apró kehelynyi büdös lé. Kifejezetten rossz lett a szájízem, utáltam az egészet. Remegett az állam, fájni kezdett a szemem alja, és könnyezni kezdtem.

− A kurva anyátok − gondoltam.

Meg kell tanulni titkot tartani. Egy igazi titokgazdának el kell felejteni a titkot, hogy az igazi titok maradhasson. Nem szabad kurvaanyázni az úrasztalánál a templomban. Sem a temetőben, sem a napozóban ülve a Lukácsban. Múltkor anyámmal mentünk ketten, a szalámis kifli szar volt. Akkor sem szabad kurvaanyázni.