Egy átfestett hölgy sétált délelőtt tízkor

– szokott idejében – haza a körúton.

Hogy megállt egy pillanatra

szokatlanul, rokonává vált mindenki, aki állt.

Arra gondolt, miért nem esik rá

az a sok olvadó hódarab, ami mindenkire esik,

a vak kecske nyájára gondolt,

határtalan nyájat csak ő látja;

vaknak a határtalan mégis mindig véges.

Az átfestett hölgy nem értette,

miért kell átfestett hölgyként nyájat határoznia,

látóként határt szabni a vaknak,

és még a hódarabokat sem kerülgetnie.

 

(Vak kecskének határtalan a nyája.)

 

Nagy hódarabok potyogtak

– vártam őket, de nem rám lestek –

a redőnyből hirtelen

valóság lett

de legalább inverz

és le lett erőszakkal lőve

az a kék madár

megint egy mindegy

és az a határtalan nyáj

ami csak egy vak kecskéé

és helyette is

én látom szüntelen.