Könyvhétre megjelent kötetében Turi Márton az orosz néplélekről és abszurdról elmélkedik, tetszetős formában, hóviharral szemben. Orbán Krisztina recenziója.

A JAK-füzetek sorozatban jelent meg Turi Márton Rejtekutak a pusztaságban címre keresztelt kötete. Az Írások a huszadik századi és kortárs orosz prózáról alcímű gyűjtemény az esszé, a tanulmány és az értelmező kritika között határozza meg magát és nyolc műnek szentel külön-külön szöveget. A vizsgálatra kiválasztott művek között szerepel novella, poéma, regény, a szerzőik között pedig olyan nem oroszosok számára is ismerős nevek, mint Nabokov és Tolsztaja, mellettük pedig többek között Venyegyikt Jerofejev a Moszkva‑Petuskival és Roman Szencsin A Jeltisev családdal.

A művek könnyen kiragadott példáknak tűnhetnek a gazdag orosz irodalomból, ráadásul csak hozzávetőlegesen szerepelnek kronológiai sorrendben, így megállapíthatjuk, hogy a cél nem a teljességre törekvés vagy egy irodalomtörténet kirajzolása. A gondosan kialakított sorrend lassan egyre inkább az antiutópia felé tolja el a hangsúlyt, ezzel ívet épít, melynek a végén egy „hardcore” disztópia, egy sci-fi áll. Dmitry Glukhovsky Metró 2033 című nemzetközileg sikeres regénye (mely jelen állás szerint egy négy kötetes univerzum nyitó darabja) nagyon szerencsés kitekintés a populáris irodalom felé, nem pusztán az előbbiek logikus következménye. A tudományos fantasztikum oldaláról nézve nem olyan erős könyvet Turi nem nézi le, és nem is elemzi túl, teljesen a helyén kezelve a maga érdeklődésének és koncepciójának megfelelően az orosz metrószimbolika (kultúr)történeti kicsúcsosodásaként foglalkozik vele.

Az apokaliptikus metróhangulat köszön vissza Turi portréján is. A kreatívan egyedi csavar tökéletesen illik a könyvhöz, ám egyben figyelmezteti is az olvasót, hogy óvatosan közelítsen. Aki beleesik az oroszokba, az könnyen megszállottá is válhat, ha nem vigyáz. De persze igazságtalan lennék, ha nem tenném hozzá, hogy bármelyik kultúra beszippanthatja a szellemi kalandort. Visszatérek inkább a képekre, mert írásaiban Turi is gazdagon és szépen használja őket. Ez tudja felülírni a folyamatosan felbukkanó és néhol féloldalakat elfoglaló jegyzetek okozta szaggatottság-élményt.

A szerző az előszóban az orosz kéziratégetés hagyományával nyit, hogy aztán idősíkot váltson: „Hogyan pusztítsuk el kéziratainkat a digitális korban? Gogol vajon beérné ma annyival, hogy virtuális szemétégetőbe hajítaná a мeртвые_души_02.doc fájlt, vagy biztos, ami biztos, máglyára küldené laptopját is?”, ezt követően pedig szembenézzen saját kételyeivel. Egy szöveg, ami bevallja a gyengeségeit és saját megsemmisülési vágyát, valójában nagyon is bátor. Mintegy válaszként rögtön Nabokovval nyit.turimarci

A Jelek és jelképeket boncolgató szöveg is megfogalmazza, hogy a választott művek nem érintetlenek  az elemzői kezektől, ám azok gyakorlottan állnak ellen a közeledésnek. De Turi itt sem törekszik teljességre, nem kívánja csontig lecsupaszítani áldozatait, hanem egy-egy szempont szerinti olvasatra épít gazdag kulturális és történeti kontextusból, amihez a habarcsot a saját eredményei szolgáltatják. Megtudhatjuk, hogy számokban mekkora probléma is Oroszországban az alkohol, melyek az orosz közvélemény szerint a felnőttekre legkárosabb könyvek, mikor szakadt szét a pravoszláv egyház, vagy hogy egyáltalán miért is nem muszlim lett az ószláv állam. Sikeresen bebizonyítja, hogy nem kell egetrengető újdonságokkal, hihetetlen elméletekkel előállni ahhoz, hogy érdemben szólhasson (akár klasszikus) szövegekről.

Következetesen viszi végig a szempontjait, legyen az a mániákus elemzés, a halál, az orosz falu vagy az orosz metró megjelenése, hogy ezeket kikerekítve mondjon valamit, ahonnan a következő tanulmány továbbléphet. Meggyőző, hogy mindig éppen annak az adott motívumnak vagy tematikának a segítségével lehet érdekes fogást találni a barthes-i értelemben vett könyveken. Végső soron úgyis az „orosz” lesz a kutakodás alapja és a fejezeteken keresztül hógolyóként tovagördülő tudás, ami előreviszi az olvasót.

Többnyire szükséges és elégséges mértékben adagolja az orosz történelmet, kultúrát és az orosz lélekről tett megállapításokat, ügyesen kikerüli az irrelevancia, a sztereotipizálás és az elbizakodott mindentudás csapdáit. Helyenként fordul csak elő „Persze nem Oroszországról lenne szó…” jellegű felütés. Egyedül a Pátosz és patológia, avagy az irodalom (z)sírba száll címet viselő, Vlagyimir Szorokin Kékhájáról szóló hatodik esszé lóg ki jelentősen a sorból, itt a Sztálin-kultuszról és a művészet társadalmi hasznáról megfogalmazott töprengések kibillentik a bejáratott egyensúlyt. Mind az elemzett mű, mind a szövegkoherencia kárát látja ennek.

A fentebb idézett cím is példázza a szerző találó névadásait. A legpontosabb a kötetcím, a Rejtekutak a pusztaságban, mely egyre nagyobb jelentőségre tesz szert, ahogyan az olvasó előrébb jut az olvasásban. A kézirat elég című előszótól kiindulva a kötetben két művel is szereplő és végig origóként szolgáló Nabokov nyomán a kéziratok által bejárt külső utak (elégetés, megtalálás és elveszítés, cenzúra, fordítások, hagyaték, posztumusz kiadás…) és a bennük bejárható utak (hermeneutikai csapdák, elágazások és zsákutcák, időutazás, metrókörutazás…) futnak a kötetben. A hivatkozások elsöprő többsége maga is orosz, így válik láthatóvá az a puszta, ami az esetiség kezdeti érzését is elfeledteti és felállítja azt a labirintust, amelyben az olvasó a kötet esszéi, tanulmányai között összekötő utakra lelhet. A Nabokov-vonal csak az én megoldási javaslatom, kár lenne kihagyni a számtalan átszállási lehetőséget.