értékelés

"Egyúttal mintha egyszerre lenne slam poetry, és annak a totális ellentéte: szinte látjuk magunk előtt az embert, aki nagyobb közönségnek meséli ezeket a történeteket – nem feltétlenül azért, mert egy est keretében megkapta ennek a formai lehetőségét, hanem mert szinte a körülményektől és a hallgatói létszámtól függetlenül tud úgy mesélni, ahogy csak nagyon kevesen."

8.5

Balogh Ádám, első verseskötetében úgy szól egy apa-fiú kapcsolatról, ahogy csak nagyon kevesen tudnak, elsőkötetesek pedig még annál is kevesebben. A Nyerset élőbeszédszerűség, és a mindig épp a megfelelő mértékben szükséges ironikus távolságtartás jellemzi.

A Nyers – címéhez hűen – rendkívül egyszerű, élőbeszédszerű nyelven írja meg egy felnőtté válás történetét, amely izgalmas, élettel teli, szórakoztató, és amelyben az egyetlen ténylegesen traumatikus pont az imádott édesapa elvesztése. A Féregjárat című versig körülbelül úgy érezzük magunkat, mintha mondjuk Karinthy Tanár úr kéremét olvasnánk, erős hrabalos hatásokkal fűszerezve – ez utóbbi nevet András László is említi a fülszövegben. Olykor csak egy könnyűt és jóízűt nevetünk az olvasottakon, például a szocializmus idején Bécsből áthozott tévé történetét elmesélő Blaupunkt esetében, olyan aranyköpésnek mondható sorokkal, mint „mert egy ilyen // társas bevásárlóúton nem csak az osztrák szatyroknak jó // a füle”. Ennél pedig csak az a még jobb eset fordul elő, amikor ezen a rendkívül jóérzésű humoron túl egy-egy vers valami – talán apa és fiú összetartozásából, talán valahonnan egész máshonnan eredő – általános boldogságérzetet is át tud adni. Ide tartoznak például a Felettünk az ég vagy a Trágyafoltos égbolt című versek.

A fő humorforrást szolgáltató eszköz igazából egyetlen dolog: a szerzővel könnyedén azonosítható lírai én afféle mindentudó elbeszélőként való viselkedése, amellyel láttatni tudja az emberi kapcsolatokban rejlő lehelletfinom iróniát. A már korábban említett Felettünk az égben például a következőt írja: „odaszaladtam // a bakterrel kacérkodó narancsfacsaró lányhoz, // aki kedves mosollyal konstatálta, hogy valaki végre meri // olyan nyíltan nézni a melleit, ahogy a bakter most sem teszi, // inkább karórájának sűrű nézegetésével próbálja leplezni zavarát. // Igazából nem is a lány melleit néztem, a bakter órájáról // próbáltam lelesni az időt”. Aztán ahogy közeledünk az apa halálához, ugyanez az eszköz válik szomorúan vészjóslóvá. Ez önmagában jelenthetne minőségi romlást is, és adhatna ezeknek a verseknek egyfajta – meglehetősen demagóg – „ha tudtam volna”-jelleget. Ám a korábban mindent átható életszeretet és humor még ekkor sem tűnik el teljesen, s ez némiképp menti ezeket a verseket. E humor és a közelgő halál egyik legmeghökkentőbb találkozása a – minden kiszámíthatóságával együtt is zseniális – Hahó, Öcsi!, amelyben az elbeszélő arról mesél, hogy az apja egy görögországi nyaraláson hogyan gyűjtötte a tarisznyarákokat a fürdőnadrágjába, a végén viszont egy pillanatra az apa szavaiból felcsillan az asszociáció a rák mint betegség felé is, amelyet aztán az elbeszélő a maga egyszerű stílusában meg is erősít: „akkor azt hittem, // csak egy egyszerű elszólás, nem annak az előszele, // hogy majd az öccseként mutat be a nővérnek, // amikor már nem csak annyi a ráktól szabadulni, // hogy kikapja a fürdőgatyájából.”

A Nyers nem esik a formai túlzások csapdájába, gyönyörűségei inkább az apró részletekben rejlenek, amelyek talán némiképp a kötet próza-jellegéből is következnek. A kötetkezdő Vanília égboltban a változás szele – amely e versnek vissza-visszatérő eleme – szinte végig kifejezetten pejoratívan kerül említésre, az pedig csak mintegy mellékesen, hogy az elbeszélő a rendszerváltással egy időben – noha attól teljesen függetlenül – iskolát váltott. Balogh Ádám könyve, ha iskolát nem is vált, mennyiségben minimum egy osztálynyit hozzátesz ahhoz, amit a prózába hajló líráról eddig gondoltunk. Mindezt nem öncélúan, hanem a legtermészetesebb, legegyszerűbb hangvételben teszi, ami miatt akár az is eszébe juthatna az embernek, hogy ez a fajta költészet túlságosan „proli” ahhoz képest, amit általában a költészettől megszokhattunk. Egyúttal mintha egyszerre lenne slam poetry, és annak a totális ellentéte: szinte látjuk magunk előtt az embert, aki nagyobb közönségnek meséli ezeket a történeteket – nem feltétlenül azért, mert egy est keretében megkapta ennek a formai lehetőségét, hanem mert szinte a körülményektől és a hallgatói létszámtól függetlenül tud úgy mesélni, ahogy csak nagyon kevesen.

Ami miatt ez elsősorban költészetként definiálható, az a tömörség, a mértékletesség. Ha a beszélőt összehasonlítjuk a kötetben fontos helyen említett Hrabal szószátyár figuráival – például a Sörgyári Capriccio Pepin bácsijával – könnyen feltűnik az a fontos különbség, hogy Balogh Ádám elbeszélője meg tud állni. A mértékletesség pedig maga az apa-motívum, amelyhez a szerző folyamatosan vissza-visszatér. Ugyanakkor viszont éppen ez az elem az is, amely egy sokkal prózaibb, narratív szálat is behoz ezekbe a versekbe: azok sorrendje kiadja a lírai én felnőtté válásának, az apa fokozatos leépülésének és halálának a történetét, majd ezt követően egy rövidebb szakaszban az elbeszélőnek a gyászt feldolgozni próbáló kísérleteit is.

Az apa figurája teszi a Nyerset egyszerre líraivá és prózaivá. Ő az, akinek leírása még halála után – a kötet utolsó hét versében, különös tekintettel a legutolsó, Belső Amszterdam címűre – is élettel teli, és akinek kapcsán azt kívánjuk, bárcsak minden fiú úgy gondolhatna vissza az apjára, ahogyan azt a Nyers elbeszélője teszi.

Balogh Ádám: Nyers, Műút-könyvek, 2016