Füleire mint két vécépumpa tapadt rá a fejhallgató, amelyből egy túlhallgatott jazzválogatás szólt. Addig hallgatni, amíg el nem kezdi monotonnak és kiszámíthatónak érezni az improvizációt.

Tétlen volt a saját teste fölött, azelőtt sose tapasztalt fáradtság próbálta földhöz vágni kénye-kedve szerint.

Az elmúlt években folyamatosan frissítgette az életében zajló dolgok fontossági sorrendjét. Az elsők közé sose a megfelelő dolgok kerültek, így lett egy keserű kihívás zuhatagából teljesítéskényszer, abból meg kötelezően végrehajtandó kínszenvedések.

A sok elismerés, vállveregetés, őszinte csodálattal feltett kérdés nem segített sokat, a hamuban sült pogácsából csak a hamu maradt, és mindenféle állati maradványokat tudott csak hozzáadni más.

A harminc év alatt felhalmozódott kimerültség egy óriáskerékként gázolt végig a testén, és érezte, ahogy időnként egy-egy rece a tüdejébe fúródik és akadályozza a légzésben.

Lábai nem egy ritmusban hajladoztak a lépéssel, botladozott, saját bokájába rúgott bele. Mosolyogva a sutaságán lehuppant a fűbe.

Vádliján érezte, ahogy egy hangya indul felfedezőútra, de nem zavarta. Bámult az égre, figyelte a repülni tanuló gólyácskákat, és az alattuk randalírozó fecskéket.

Ők közelebb vannak az eltávozottakhoz, mint mi, gondolta.

Milyen nehéz lehet ott nekik most: még egy bárányfelhő sincs, amire ráállhatnának, ha ki akarnak kukucskálni a madarak szárnyai mögül.

Talán aki életében a másik vállán állva nézelődött, az a másvilágon is a farakás tetején, a bárányfelhő darabka csücskén állva kémleli ezt a furcsán zajló világmaradványt.

*

Valamit mondania kellett volna. Szidni, korholni, nyugtatni. Érezte, ahogy újra meg újra végigfut a karján a libabőr. Mintha a sok kicsi szőrszál apró fenyőerdőként törekedne egyre fennebb, félrelökve a bokrokat, majd kiszakítva az égboltot.

Nem volt ereje megszólalni. A két állkapocs között folytak végig a betűk, szavakká álltak össze, de mielőtt mondat lett volna belőlük, érezte már, hogy fölösleges kimondania.

Évtizedek teltek el, amíg a naiv, mindenről véleményt formáló fiúból csak önmagával vitatkozó megfontolt férfi lett. Félszavakon vitatkozás, korán kimondott szavak, későn és csendben kért bocsánatok, magányos, félrészeg esték kellettek ehhez. Minden apró lázadás, velőbe ékelődött sérülés, csontig elérő vágás hozzásegített az emberré váláshoz.

Egy tekintetéből meg lehetett állapítani, hogy mire gondol. Csendre intett, ölelt, meséltetett, szidott, szeretett egy pillantásával.

Ítélkezés nélkül adott választ a fel nem tett kérdésekre, szavak nélkül kért bocsánatot. Észrevétlenül tanított meg mindenkit a csend szeretetére, a közhelyeket törlő közvetítésre.

Most bánta először ezt az önmarcangoló munkával kifejlesztett páncélzatot. Ráébredt, hogy hiába próbálja a környezetét megvédeni magától, ha a világ erőszakkal kihámozza a burokból őt, szembeállítja egymással a csontvázat és a páncélingest, hadd nevessenek egymás butaságán.

Idegennek érezte végtagjait, szemeit mintha vécépumpával próbálná valaki kihúzni a helyükről csak azért, hogy közelebb kerülhessen a lelkéhez. Hangerőt szeretett volna, ordítva kimondott szavakat. Azt akarta, hogy azok az összevissza folydogáló betűk végre megfelelően öleljék meg egymást, meneteljenek ki a fogai közül, préseljék át magukat az ajkak fogságán, és álljanak meg a levegőben, hadd kapja el őket a címzett, amikor készen áll rá.

A vákuum egyre erősebb lett, szemgolyóit ismerős módon csípte valami, torkából kesernyés égés kúszott fel a nyelvére, durván félrelökve az ott időző betűket.

A kétségbeesetten csillogó szemek megteltek könnyel, egymás után szánkáztak végig a ráncos arcon, betöltve egy-egy gödröcskét, majd lehuppantak a levélre.

Ránézett a lányára, majd újra a gyűrött lapra, és kitört belőle a zokogás.

„Mindent, amit az életről elhiszek, apám tekintetéből tanultam meg.” – brünnyögte az írás utolsó sorát, és magához szorította lányát.

*

Szívritmuszavaros fémcsecsemőként kattog. Egy, kettő, dobbanás. Egy, kettő, dobbanás.

Szemei foltosak, pilláit hamarabb törik el, minthogy megtisztítsák. Augusztusi záporok, hópehelycsomók, jégvirágkórók, párába írt üzenetek nyomai préselődnek össze nagy pacákká.

Mégis láttat, hiszen látni akarnak belőle.

Törzse kopott, megviselt. Időnként lelkes vállalkozók megpróbálják nyomukat hagyni ruházatán, de nem marad soká ott.

A mindenkori gyermek csínytevéseiben hű társ: versenyt futni vele a mezőn, autóból figyelni, hogy melyikük a gyorsabb, pénzérméket préseltetni vele.

Tekintélyt parancsoló hangja egységes jelzés: aki fémvonalának közelében van, azonnal félreáll.

Sokan benne élnek. Összezártságuk miatt felfokozott érzelemtömeg kerül felszínre. Elválasztott sejtcsomóiban ismétlődnek a sejtecskék: ő már tudja, hogy alapjában véve mindenki ugyanúgy él meg életszakaszokat.

Látott már régi ismerősök találkozásával járó üdvrivalgást, idegenek közötti közös pont keresést, egymás mellett hallgató barátokat, sorsdöntő veszekedéseket, első csókokat, utolsó öleléseket, gyászhangokat, nosztalgia-könnycseppeket. Úgy kapcsol össze embereket, ahogy senki más: nagy tér, mégis közös térrészek, egymásra kényszerültség, de folyamatos menekülési lehetőség.

Gyomorfalát rugdosva próbálnak szabadulni az útjukat befejezők. Azon a senkiföldje részen, ahol a távozók várakoznak, mindig erős zakatolás és kínos csend van egy időben.

Befogad és helyet ad. Emlékezetedbe mégsem fémfalai égetődnek bele, hanem azok az arcok, akik veled tartottak egy darabig, megmutattak egy világszeletet, és leszállás előtt becipzárolták egy részét a te nézeteid közé.

Aztán átszálltak egy másik útvonal kattogójába.

*

Vörös fürtjeit összefogta, és leült a járda szélére. Bámulta az andalgó párokat: egymást támogatva, saját lábaikban botladozva jöttek ki a kocsmából, de még most is bájosan mosolyogtak a másikra.

Hetek óta kerülte a munkahelyét: elege volt a törtető emberekből, a pártkatonákból, a növényként túlélő mosolygépekből.

Legkedvesebb elfoglaltsága az volt, hogy figyelte az őszinteség kavicsait. Időbe telt, amíg rájött, hogy nem szakkönyvekben, idézetes összeállításokban vagy prédikátorok szemében találhat rá.

Időbe telt, amíg elengedte a mindig panaszkodót, a mindent tökéletesen tudót, a tévedhetetlen kisisteneket.

Figyelni kezdte a mindenki által ünnepelt, évek óta játszott színházi előadást. A színészek mind úgy csodálkoztak rá a helyzetekre, mintha először élnék meg, de a félhomályban feladatra váró zenészek unott arccal hallgatták a közönség által zseniális viccnek hitt poént.

Látogatta az olyan irodalmi esteket, amelyeken életükben számba se vett szerzőket dicsőítettek. Gondosan utánanézett az író kedvenc italának, szégyenérzet nélkül sörözött a sok, gyorsan lefőtt eszpresszót szürcsölő irodalmár között.

Keresett, de túl sok mindent talált, hárított, de túl közelről lökte el a veszélyt. Csak ült a járdaszegélyen, orrában a csatorna bűzével, fejében a reggeli villamos kattogásával.

Akármilyen jóindulattal próbált magára tekinteni, be kellett vallania: a legszebb dolog, ami aznap kijött a száján, az a hányás volt.

*

Zöld, hófehér, krémszínű, majd barna. Figyelte, ahogy az alma héjastól nekinyomódik a reszelőnek, majd végigcsúszdázik rajta. A vastag fehér csík a zöld köpennyel leér a tálba, és néhány perc múlva barna kishernyóként úszik a saját levében.

Közben ürült a borospohár: nem olyan finom vércsíknyi bor volt az, inkább egy részeges ember keze által odalöttyintett valamire emlékeztette; az asztalon borfoltok csoportosultak.

Könnyel hígította, hogy tovább tartson, de így is a harmadik üveg parafadarabkáit nézegeti.

Ahogy ürültek a poharak, úgy foszlottak le a szerepei: az ember, akire négy gyerek néz fel, vár tévedhetetlenséget, szeretetet, gyengédséget és választ minden feltett és ki nem mondott kérdésre.

A férfi, aki meg kellett volna tanuljon féltékenység nélkül védeni, birtokolás nélkül házasodni.

A gyerek, aki nem elég hálás, ha önálló, de nem elég önálló ahhoz, hogy kimutathassa a háláját.

Hámlottak le a rétegek, a száraz vörösbor lemosta az elhalt hámsejteket, a hét réteg bőrt, az izmok nagy részét, és hagyott egy csupasz, csontos vázat, tele horpadásokkal.

Szavak voltak beletöltve a horpadásokba: be nem tartott ígéretek, ki nem mondott dicséretek, kimondott füllentések. Későn jövő megfelelő szavak, amelyek visszahuppantak a címzett védőrétegétől, és pofán csapták a küldőt.

Nézte a könnyel vegyülő borfoltokat, nőttek, formálódtak, az asztal felpuffadt tőlük, néhány percen belül úgy néztek ki, mint valami vörös paca lázadó hadserege.

Krémszínű, majd barna. Az almacsíkok mind megbarnultak, elhasználtnak tűntek.

Egyre üresebb tekintettel bámulta őket, kapaszkodott a pohárba, és ahogy utolsó erejével a fejét tartotta, arra gondolt: hálásnak kell lennem, hogy még tudok érezni bármit is.