– visszatekintés egy fél évszázados pályára –

tamus2

Velényi Rudolf képzőművész-művésztanár 2015. december 19-én ünnepelte 75. születésnapját, ez alkalomból nagyszabású kiállítást rendezett a debreceni Kölcsey Központ Bényi Árpád termében. Alkotói munkásságának, egyedi látásmódjának legismertebb és legméltatottabb darabjait mutatta be a tárlat.
A kiállítás másik fontos momentuma a múltidézés, visszatekintés a régi időkre. A művésszel stílusokról, impressziókról, tanításról és a diákságról beszélgettünk.

Több mint öt évtizedes pályafutásának talán egyik legmeghatározóbb állomása a debreceni Tóth Árpád Gimnázium volt, ahol húsz évig dolgozott művésztanárként. Hogyan emlékszik vissza az ott eltöltött időre?

A Tóth Árpád Gimnázium már diákkoromban is része volt az életemnek, hiszen itt érettségiztem 1959-ben. Az intézménybe azután 1963-ban, a főiskola elvégzése után tértem vissza. Maradtam is, egészen 1983-ig. S talán épp a „maradás” szóval tudnám a legérzékletesebben lefesteni azt a korszakot. Lassabban, megfontoltabban éltünk, a végsőkig ragaszkodtunk ahhoz az egy munkahelyünkhöz, ahol dolgoztunk. Mindenkinek egy állása volt, ahol elkezdte a munkát, általában onnan is ment nyugdíjba. Szinte megállt az idő körülöttünk. Ez a statikusság jellemezte a tantestület összetételét is, mely valóban alig változott a két évtized alatt. Nem úgy távozásom évében, amikor nyolcan hagytuk ott a TÁG-os katedrát. Ez a mai szemmel szinte szokatlan állandóság azonban egy rendkívüli közösséget teremtett köztünk, tanárok között, otthon éreztük magunkat a gimnázium falai között, melynek másik markáns ereje a rendkívüli diáksága volt.

IMG_6829

Oktatási módszerét milyen elvek irányozták? Egyáltalán, hogyan tanít „jól” egy művészettanár?

Én nem követtem szoros tanmenetet, szabadabb formákban tartottam sokkal lazább órákat. Az általam összeállított diasort vetítettem le, ami igazi kuriózum volt a gyerekeknek, rajongtak az érdekes, elgondolkodtató képekért. Saját anyagomat soha nem vittem be órára, de indirekt módon azért megjelenítettem, sugalltam az én vizuális világomat is a diákon keresztül. Próbáltam tanulóim ízlését is formálni, egy-két műalkotás elemzésével, bemutatásával. Fontos a tantárgyi koncentráció, a különböző területeken szerzett ismeretek összekapcsolása. Emellett mi teszi jó rajztanárrá az embert? A lelkesedése, egyértelműen. Engem nagyon szerettek a gyerekek, nemritkán közeli, szinte baráti viszony is kialakult köztünk. Néhányuk a kiállításaimon is felbukkan, ami számomra pozitív visszaigazolása annak, hogy maradandóan jó hatással voltam rájuk. A titok pedig csupán annyi, ha valóban szívvel-lélekkel dolgozol ezen a pályán, akkor nyomot hagysz a tanulókban.

A Debreceni Orvostudományi Egyetem Galériája a szabad gondolkodás és alkotás egyik szimbóluma volt a vezetése alatt. Milyen emlékeket őriz erről az időszakról?

13 évig vezettem a DOTE Galériát, ez alatt 43 kiállítást rendeztünk, mely sok energiát és odafigyelést igényelt, kevés pénzért. Akkor valóban nagyobb kihívást jelentett kilógni, különbözni, tiltakozni, ezért a munkásságomat nyugodtan nevezhetjük művészetpolitikának. Általánosan elmondható az alkotó emberekről, hogy különbözőségre törekszünk, olyat szeretnénk létrehozni, amilyen még nem volt. A Galéria kiállításai is ezt az egyedülállóságot és bátorságot képviselték, s ez az időszak egy tökéletes ívet írt le a magyarországi szocializmus éveiben. Olyan művészek anyagát mutattuk be, akik nem az akkor elfogadott és támogatott irányt követték, akik művészetükkel nemtetszésüknek, kritikájuknak, adtak hangot. Végül 1988-ban hagytam ott a galériát, nem sokkal a rendszerváltás előtt.

tamus

Milyen mértékben nyomta rá a bélyegét a szemlélődésére, alkotására a rendszer, amelyben akkor élt?

Egy művész mindig többet akar, többre vágyik, ez minden korban érezhető. Legyen szó zenéről, irodalomról, vagy képzőművészetről, az alkotó mindig meghaladja a korát. Ezzel együtt azonban számolnunk kell visszahúzó tényezőkkel is, emberekkel, akik azt a bizonyos „maradást” szorgalmazzák. A politika, mint téma mindig jelen volt a művészetben, mely az ember legőszintébb megnyilvánulási formája. Természetesen az 1960-70-es években még nem láthattuk előre a történelem alakulását, és hogy a fennálló rendszer egyszer majd más is lehet, a változás azonban már érezhető volt, ha a 80-as évek elejére gondolok.

Mely művészek hozták létre a legeredetibb változtatásokat a művészeti módszerekben? Természetesen az alkotók és műveik nagymértékben hatnak más alkotókra [?], mégis minden új stílus felbukkanásakor tetten érhető egy addig jórészt ismeretlen vonal megjelenése az összetettségben.

Így van. Magyarországon csodás példa az említett plein airre Ferenczy Károly és Szinyei Merse Pál újszerű művészete. Picasso Az avignoni kisasszonyok című festményén a nőalakok az afrikai totemkultusz figuráit jelenítik meg. Hundertwasser felemás zoknijai sejtették építészetének szabad, autentikus jellegét. Továbbá, a szecesszióból, mely eredetileg is „kivonulást” jelent, egy szabadabb forma-architektúra alakult ki. Megszületett az organikus építészet, melynek programja szerint az épületnek „természetesen” kell kinőnie abból a helyből, ahová tervezték. S ha már innováció, néhány személyes élményemet is meg kell említenem. A zürichi Modern Művészetek Múzeumában járva egy cikornyás, aranyozott rámát vettem észre. Először egyszerű keretnek tűnt, jobban megvizsgálva az utcakép rajzolódott ki előttem. A ráma ablakként funkcionált, keretbe foglalta a múzeumot körülvevő utakat és épületeket. Ez volt a modern remekmű üzenete: tessék, ilyen a világ!

tamus4

Honnan ered ez a sokszínű látásmódja? A művészet tette ilyen nyitottá, vagy éppen fordítva, a tevékenysége egyfajta következménye a személyiségének?

Ha a képzőművészetben benne vagy, akkor minden érdekel – a barlangrajztól a 21. századi technikákig, vegyük például a fénygrafikát. A stílusok jönnek és mennek, ez a tempó ma egyre inkább felgyorsul. Egy művésznek tehát univerzálisan bennfentesnek kell lennie, hogy a diákok kérdéseire válaszolni tudjon, vagy legalábbis megpróbáljon. Hiszen a gyerekek nem csak hallgatnak, hanem érdeklődnek is, s nekünk erre naprakészen reagálni kell. Ezért foglalkoztam én is mindennel, ami csak a horizontomon felbukkant: festés, grafika, fotó, néprajz, kiállítás-rendezés.

Tudatosan tesszük fogyaszthatóbbá a művészetet? Vagy itt kapcsolódik össze művészet és marketing? Egyáltalán melyik használja a másikat és mi célból?

A reklám szerepének felismerése az utóbbi évtizedek egyik legfontosabb jelensége. Lépten-nyomon marketingfogásokba botlunk, nem tudjuk kikerülni őket. A klasszikus értelemben vett kiállítások nem vesztették el a szerepüket, csupán elősegítették egy sokkal inkább a tömegeknek szóló műfaj megjelenését is. Ősi sziklarajzok rituáléját idézik vissza ma az alagutaknál a reklámművészet remekei, a felhőkarcolók pedig a karcsú nőalakot követik le, ideált teremtve a század elején megjelenő új épületfajtának. A természeti formák modern ruhába öltöznek és merészen hirdetik a szlogenjüket a falakról. A reklámok sikerének nagy tanulsága, hogy a figyelemfelkeltéshez és meggyőzéshez nem elég a szöveg, kell a rajz, a képi világ is, valamint, hogy jobban hatnak ránk, főként a „nagyátlagra”, a modern dolgok, melyek időben és térben is közelebb állnak hozzánk, kézzelfoghatóbbak, látványosabb a hatásuk. Hogy a művészet generálja-e a marketing-lehetőségeket, vagy a reklámok alakítják-e ma már a művészetet, azt nem tisztünk eldönteni, de a hatás mindenképpen kétirányú. Egy nap jelenünk is a történelemkönyvek, látásmódunk pedig a művészettörténeti albumok lapjain fog állni, valamilyen frappáns név vagy cím alatt, melyre most még csak tippelhetünk. Egy kor adekvát értékelése, s „elnevezése” mindig az utókor feladata marad.

IMG_6843

Hová fejlődhet még a modern művészet, van-e prognózis az alakulására?

Az alkotói fantázia határtalan. Nincsenek éles vonalak, sem irányelvek, amelyek mentén haladnia kellene, így találgatni sem szükséges a jövő lehetőségeit. A fejlődés folyamatos, és hiszem, hogy mindig előremutató. A kérdés csupán az, mi, emberek hogyan viszonyulunk az általunk teremtett értékekhez: túlpörgetjük-e a haladást, vagy lassítunk esetleg a meglévő tempón? Sok mezsgye van már kitaposva az ember művészete előtt, és igen, nehéz egyedit alkotni. Ha ezt a nehézséget azonban kihívásként fogjuk fel, akkor mindig van tovább. Amíg élünk, érzéseink és gondolataink vannak a körülöttünk lévő világról.