A Műcsarnok alagsorában kapott helyet a Pécsi Tudományegyetem művészeti hallgatóinak kiállítása. Az összes mű elfért két teremben, amelyek közül az egyik fekete, a másik pedig fehér – ezt az első pillanatban kevésnek gondoltam, de később nem volt hiányérzetem. Az egyetem nem körképet akar adni a munkákból, hanem egy reprezentatív gyűjteményt mutat be. A cél pedig a külföldi siker, amiért jó eséllyel indulnak – innen, a pincéből – a bemutatkozó művészhallgatók.

A helyválasztás nem a kiállítás leglényegesebb része, mégis érdekes, hogy egy ilyen mellékes helyre került, a ruhatár és a mosdó közé, miközben a kísérő szöveg nemzetközi kapcsolatok kiépítéséről, minőségi oktatásról és hasonlókról beszél. Olyan érzésünk lehet, mintha a kiállítás is éppen költözködne, vagy várna, hogy a repülőtérre szállítsák. A két kis terem csak tranzit, és a látogató is szinte nemzetközi térben érezheti magát. Több mű már eleve angol szöveggel született, és a felvetett kérdések is túlmutatnak a lokalitáson.

fleisz_tamas_determinalt_egyensuly__2014__150x50x150_cm__fem_beton__konstrukcio_rb_1000x800

Felmerül például több, egymástól független – és más-más tanszékekhez tartozó – munkában a természethez, a múlthoz és az anyagok (újra)hasznosításához való viszony. A grafikusok, akik a sötét terem két falára tömörültek, a többi tanszéktől különálló csoportot alkotnak. Stumpf Diána Regnum Hominis (Az ember birodalma) című munkája kapcsolódik legközvetlenebbül a természet kérdéséhez. A képen természeti formákra – levelek és faerezet nyomára – másolt nyomtatott áramköröket látunk. A mintázatban felismerhető hasonlóság több dologra is utalhat – akár arra, hogy az emberi technológiák is ugyanazt az alakzatot veszik fel, amit a természet, és ezzel a távolság minimálisra csökken közöttük, sőt, szinte felcserélhetővé válnak. Vagy követhetünk egy ennél egyszerűbb értelmezést is, és gondolhatunk arra, hogy az ember leigázta saját birodalmát.

A múlthoz való viszony is megjelenik a grafikusok munkáiban. Juhász Katinka Cruel Traditions című alkotása például agyagszobrokkal illusztrált angol nyelvű szövegekből áll össze, amelyeken olyan hagyományokról olvashatunk, mint a láb elkötözése és másfajta csonkítások, vagy a gyerekekkel szembeni erőszak. Mindegyik „hagyomány” az elnyomásra reagál. A kis agyagszobrok, amelyek úgy néznek ki, mintha egy ásatásról kerültek volna elő, az ősi, szakrális világba vezetik vissza ezeket a jelenségeket. Ezzel együtt pedig elgondolkodhatunk, hogy vajon történeti tényként vagy a kegyetlenség állandóan formálódó arculataként tekintsünk-e rájuk.

Glócz Vendel Fema című sorozata pont ellentétes, utópikus hangulatával hatott rám. A három nagy, farostlemezre készült monokróm festmény átvezető elemként is funkcionál a festményektől a grafikák felé, ezért a kiállítás két részének határvonalán áll. A három festmény a szürke árnyalataival ábrázol szinte életnagyságban három részletet egy lerombolt épületről. A helyszín lehet egy világháborús fénykép másolata, egy jelenlegi épületbontás színtere vagy akár a jövőbe vetített vízió – a hol és mikor hiánya kivonja az időből, és inkább állandóságot társít hozzá. „Az ember birodalmától” és az állandó változástól való félelem számomra ebben a műben sűrűsödött össze, de a másik, fehér teremben helyet kapott szobrok és festmények valamivel pozitívabb képet mutatnak.

A másik teremben a szobrászokat elsősorban az anyagokkal való kísérletezés érdekelte. Kincses Előd Korrodáció című munkája például egy szúette fából kivágott darab mellé egy márványból faragott másolatot helyez, ezzel rögzítve az állandóan változó, pillanatnyi esetlegességében tapasztalt természeti formát.

csizek_tamas_formalodas_2014_gipsz_65x130x65_cm_rb_1000x800

Az változás megragadhatatlanságára utal Csizek Tamás Formálódása is, amely gipszbe öntött, tekergő, görcsös ruhacsomónak tűnik. A szabálytalan részletek a mozgás érzetét keltik, aminek nincs végpontja, végső állapota – vég nélkül formálódik, és mintha a szemünk előtt is alakot váltana: minden nézetből más képet mutat, a nyugalomra pedig nincs esély. Más alkotókat jobban érdekelt a nyomhagyás. Fülöp György Bizonytalan ösvény című munkája az első terem közepén húzódó agyagcsík, amelyen valaki még friss korában végigsétált. Összességében a szobrászhallgatók még az ilyen szokásos gyakorlóanyagokból is – mint a gipsz vagy az agyag – emlékezetes formákat tudtak kialakítani. Nem csak kísérleteztek, hanem már működő elképzeléseket valósítottak meg, valamennyire még az ismert technikák és eszközök mellett maradva, de már innovatív módon.

Vannak, akik kevésbé hagyományos anyagokhoz nyúltak, például Fleisz Tamás, akinek az itt kiállított kisméretű szobra két betontömbből és az őket összetartó vas szálakból áll, a kialakítása pedig egy tüdőre hasonlít. A szervetlen anyag találkozása a szerves anyag koncepciójával ebben a formában valósul meg, és még más műveket is lehet kapcsolni ehhez a felvetéshez. Baranyai Enikő Vénusz című munkája is a szerves és szervetlen problémájával szembesít: ő a Willendorfi Vénuszra emlékeztető, rózsaszín alakot faragott ki purhabból. A szobor viszont csak egy maszk vagy arculat, aminek az eleje ki van dolgozva, hátul viszont nyers, és ha a hely engedné, akár mögé is lehetne állni.

A termékenység egyik legismertebb szimbólumára való utalás egybefogja az eddig említett kérdéseket: a természetességhez való viszont, a múlttal való kapcsolatot, a szerves és szervetlen anyaggal való kísérletezést. Ezen túl behoz egy újabb elemet is, amely rajta kívül főleg a festők problémája ezen a kiállításon: a női szerepekhez és a testhez való viszonyulást. Ide tartozik a fehér teremben elhelyezett művek nagy része, például Fodor Eszter Láda című alkotása, amely mélységet ad egy hímzésnek azzal, hogy a vászon alját és felszínét egy doboz alján és tetején helyezi el, ezért a közöttük húzódó öltések térbeliséget kapnak. Ezt a művet egyértelműen a női szerepekkel hoztam összefüggésbe, mert nem csak egy hagyományos női foglalatosságot választ, hanem egy olyan anyagot is, amelynek csak a felszínét nézve rendezett, egyszerű mintát látunk, ha viszont teret nyitunk neki, feltárul az öltések bonyolultsága – így pedig a nőkkel kapcsolatos előítéletekre is utal.

molnar_eszter_romantikus_festmeny_55x50_cm_2015_rb_1000x800

A tanszéki és témabeli csoportok alapján jól követhető a kiállítás és az egyetem irányvonala: képben lenni az aktualitásokkal, de nem irányítani túlzottan a hallgatókat. Látszik, hogy mindenkit valamennyire hasonló, aktuális művészeti kérdések foglalkoztatnak, és azokhoz egyedi stílussal fordulnak. Egy dolgot mégis kifogásolok. A kiállításon szerepel két videó és az elektronikus zenei média szak tárgyai, amelyeket nem említettem. Nem tudtam őket elhelyezni, mert egyedül vannak, és nem tudnak bekapcsolódni a művek egyik csoportjához vagy a felvetett témákhoz sem. A zenei média hallgatóinak terepasztala, amelyen házi alapanyagokból összerakott hangszerek álltak, nem volt bekapcsolva, és nem is lehetett hozzáérni, ezért az sem derült ki, hogyan működik. A kiállításra ezen kívül – a legjobb értelemben – igaz volt, amit a kísérő szöveg ígér, vagyis a szabadon engedés. Igaznak bizonyult a sokszínűség, a korszerűség és a külföldi nyitás ígérete is, így lehet, hogy a Pécs Airport kiállítóival pár év múlva egy nagyobb, nemzetközi biennálén találkozunk majd.

Műcsarnok, 2016. május 4-június 12.

a képek forrása: Műcsarnok