Mikor A hangyák élete című verset írtam, még nem voltak
hangyák a lakásban. Még tiszta volt a konyhapult, a márványt
utánzó mintázat fénylett, mint odakint az augusztusi ég,
vagy a fürdőben a csempék, melyeket gondosan lesikáltál,
ahogy a sírköveket szokta az eső. De még nem gyanakodtál,
még nem tudtál felhőt elképzelni az égen, mintha könnyűszerrel
és végleg feloldódtál volna a nyárban. Csészédben még frissen
gőzölgött a kávé, amit neked főztem, én azonban közben, mint aki
zaccból jósol, már a következő, kihűlt tavaszt láttam. Sőt, benne
jártam: mintha ragacsos cukorba tapadna a lábam, botorkáltam egyedül
az üres lakásban, akár egy kiürült csésze alján, és a pultra szóródott
kávészemek lehangoló mintázatában hosszú, fénytelen esők érkezését
láttam. Feltettem egy újabb kávét, mintha még mindig rád várnék,
de akkor már nem téged vártalak, hanem a hangyákat – és a hangyák
csakugyan megérkeztek másnap. Sötét tömeg, cseppek vonulása
az ablakon, fekete repedések az égen, melyeken keresztül magamra láttam,
ahogy az augusztusi ég repedésein keresztül elfelhősödő homlokkal
magamat nézem. Egy túlságosan korán megsejtett tavaszból vittem tehát
magammal A hangyák élete című versbe a hangyákat, hogy egy ön-
beteljesítő jóslat banális bizonyítékait láthasd. Akár az előszó betűi
egy még meg nem írt könyvben, amelyből kiderül majd, hogy minden
másként történt, mert hiába állítottam, semmit sem láttam előre.