A varjú tegnapelőtt este újra nekiment a fának. Vagy két hete figyeltem. Ahogy irdatlan apró agyával és azzal az irdatlan fekete tollazatával, óramű pontossággal 7 óra tizenöt perckor belecsapódik a Fűrész utca 23-as szám kiskertjében található platánlombozatba.

Ezt szeretem ebben a környékben. Még a madarak is érzik, hogy csak a rituális öngyilkosság ment meg minket. Néztem, miként vergődött még egy darabig a betonon, majd néhány másodperces mozdulatlansággal nyugtázta, hogy ma se sikerült megölnie magát. Megrázta a tollazatát és továbbment. Valószínűleg egy következő oszlopnak, vagy fának, csak sajnos a szemét főbérlő éppen újítja a tetőszerkezetet, és semmit sem lehet látni ebből az amúgy is ködös városból a saját kiskertemen kívül. Meg se mondanám, hogy Budapesten élek. Inkább hasonlít a környék egy álmos, vidéki kisvárosra, a szmog meg persze mindenhol ugyanolyan. Hallgattam a túlsó sarokról átszűrődő károgást. A középosztály balettja, a varjú halála, a mindennapi unalom és semmittevés.

Belekortyoltam egy forraltvizes náthagyógyszerbe. Miközben visszaraktam az ablakpárkányra, eszembe jutott valami. Nem is biztos, hogy egyetlen varjúról beszélünk! Lehet, hogy minden második fánál sikerül meghalniuk, és amit én látok, csak a következő öngyilkos varjú, pusztul a populáció, minden egyes felesleges napomért feláldozza magát egy csőr, hogy egyensúlyba kerüljön a karma, és ne pusztuljon el a világegyetem. Vagy Hitchcock rendezi az életem.

Le kéne feküdnöm – gondoltam az elmélkedéseim végére érve, így fél háromkor, s megnyomtam a fejemen az adagolót, beállítottam egy 30%-os ingerlést, és visszabújtam az ágyamba. Éreztem, ahogy lassan eltölti az agyam a hipotalamuszba csatlakoztatott elektróda által ingerelt rengeteg boldogsághormon. Elképzeltem, ahogy az a kis tű megrázza a mirigyem, ingerel egyet rajta, és csomó dopamin száguld közel fénysebességgel szét a neuronhálózatomon. Ezersávos autópálya, pókhálók, fraktálok, náthagyógyszer. A kezem lágyan beledugtam a párna alá, és egész gyermekkorom összes hideg párnahuzatát fogtam éppen. Fél perc se kellett, hogy álomba lökjem magam.

Ezt az egészet nem azért mondom el neked, hogy feloldozást nyerjek, vagy elégtételt vegyek a társadalmunkon. Nem akarok semmit se kiszivárogtatni, úgyis tudom, hogy az első adandó alkalommal megölnétek. Higgyétek el, nem tartom magam túl bonyolult embernek. Szeretek gondolkodni, de legtöbbször úgyis elfelejtem. Untat mindenki, gondolom én sem vagyok valami jó társaság. Van egy munkám, a TAR-nál vagyok programozó, nem vágyok a szerelemre, voltam kurvával is, nem volt jó. A kedvenc időtöltésem a lökés, streamelni a VR-ra egy kis pornót, aztán sorozatot, aztán megint pornót, majd bámulni a varjakat a házból. És persze elalvás előtt még egy löket.

Borzasztó, hogy ennyire beszabályozzák, kinek és mennyit lehet. Nem lökhetsz, ha kiskorú vagy, ha beteg, ha a random ellenőrzéseknél megbuksz a pszichológiai teszteken. (Nagyon is könnyű megbukni, ezek folyamatosan fejlesztik és titkosítják a standard értékeket.) Nem lökhetsz tíz százaléknál nagyobbat, és lekapcsolják, ha elfogy a kereted. Kivéve, ha fizetsz. Rendelsz egy jó díjcsomagot, vagy kocsmázol, pénz, pénz, hiába volt már három gazdasági világválságunk, sose tanulunk belőle. Mit hagytam még ki? Persze, a bűvös hetven százalékot. Kisüti az agyad. Tudtad követni? Ezért koppan ennyi varjú a fán, mindenki beleőrül ebbe az adagolásba.

Még szerencse, hogy én pont annál a cégnél dolgozom (gondolom, ezt múlt időbe kéne tennem), amely a tárat fejleszti. Most legyünk őszinték… Nem volt nehéz kijátszanom a protokollt, csak írtam egy olyan programot, ami minden lökésnél visszaállítja az időt, de kétnaponta kigenerál akkora értéket a nyilvántartásba, amelyet kábé egy átlagember lökne be. Szóval nagyjából két éve élvezem gondtalanul ezt a folyamatos fának repülést.

Tegnap éppen munkába tartottam, 16% volt bennem, néztem a szétfolyó tömeget, tudtam, hogy minden egyes élet annyira teljességgel megismételhetetlenül felesleges, hogy magára vonatkoztatva az embernek kedve támadna röhögni egy hatalmasat, kedvesen hahotázva megcsapkodni a saját vállát, hogy gratulálok, ez aztán szép semmi, az egyszer hót biztos.

Megálltam egy felugró ablak előtt az egyik kirakatüvegnél. Rájöttem, hogy tulajdonképpen én nagyon szeretek puffogni. Ez az, ami kiemel engem a tömegből, érted. Az a szuperképességem, hogy én puffogjam ki mindazt, ami benne maradt bárkiben egy rossz nap után, vagy éppen akkor, amikor meglátja ezt a felugró, idegesítő hirdetést a többféle, szilikonarcokkal kapható szexrobotokról. (Lehet elhunyt feleség, vagy akár CSALÁDTAG is. Úristen. Még egy ok a fának rohanni.) Bementem a munkahelyre, köszöntem a recepciós kisasszonynak, hosszú, szőke haja volt (erre még visszatérünk), beszálltam a liftbe, egészen a százharmadikig mentem. Nagyon szép onnan a kilátás, ez az épület az egyike a három engedélyezett felhőkarcolónak Budapesten. Belegondolva, pont a két szék közé estek a környezetmérnökök. Próbálták megtartani a város eredeti, hogy is mondják, arculatát, de engedni az olyan cégek milliárdjainak, mint mondjuk a Tárt gyártó CHIP-tonik. Ebből lett ez a ronda, kétszáz emeletes, tulipánmintás monstrum az Andrássyn. Lepillantva nagyon aprónak tűnt a vár. Nyomtam magamba ötöt, és bementem a hármas irodába. Le kellett adnom egy csomagot valami alosztályokért felelős alosztályok albizottságának az alelnökének az elnökhelyettesének, aztán mehettem volna vissza a huszonhétbe írni a forráskódokat. Behatott a löket, és gondoltam, ezzel nincs is semmi baj, vagyis van, de majdnem biztos, hogy már annyira kisütöttem magam az utóbbi években a Tárral, hogy elrohadt a hippokampuszomban a központi jutalmazó rész.

Leadtam szépen a csomagot, nem volt valami különös ember, akinek kézbesítettem. Olyan, akivel mindennap találkozol az utcán, néha meg is jegyzed, hogy mennyire megjegyezhetetlen, majd pont emiatt felejted el. Még hogy bölcsészeten képzik az igazi gondolkodókat… Hallgassanak végig egy Biomechatronika 2. előadást… Visszamentem a saját szintemre, és leültem a sorasztalokhoz a helyemre. Éppen egy jelátvivő szerkezet hűtésének az ellátására gyártott platinadrótra írt parancsot szerkesztgettem, mikor belém hasított, hogy otthon maradt a sonkás szendvicsem. Löktem egy 10%-ot. Nem baj, a barátnőm megeszi, mikor hazaér. Igen, van barátnőm, azért ne legyél ennyire meglepődve. Attól, hogy nem voltam nővel a diplomám megszerzéséig, még nem jelenti azt, hogy programozóként ne keresnék annyit, hogy a sok szétlöketezett, munkanélküli, frissen végzett lány ne lenne hajlandó felszedetni magát egy Tárhelyen. Aztán meg tudod, hogy megy ez. Másnap megbánással iszogatják a bögrés instant kávét a konyhámban, és észreveszik a lakásom méretét, magukba néznek és rájönnek, hogy ha már ők elpazarolták a fiatalkorukat, legalább a gyereküknek ne kelljen nélkülöznie.

Nem éreztem jól magam, korábban visszaindultam a külvárosba. Löktem még búcsúzóul 10%-ot, hogy bírjam a HÉV-en ordító reklámokat. Szédülés fogott el. Tisztára Hitchcock rendezi az életem – érted, nem? Vertigo? Semmi? Na mindegy. Hazaérve, a bejárat előtt kedvem támadt nekimenni a fának. Pusztán tudományos kísérlet gyanánt, megnézni, melyikünk sérül jobban, én vagy a fa. Gondolom a fa, mert nem elég neki a kéthete tartó varjúinvázió, még egy belöketezett programozó is őt választja halálának színhelyéül. Olyan, mintha az ágyadba járnának meghalni. – Csókolom, Robika otthon van? Nem? Akkor bemegyek a hálószobába ezzel a formaldehiddel, jó? Igen, leveszem a cipőmet. Sára is átjöhet? Most kapott karácsonyra egy új konyhakést. Bementem a házba, a szobám ajtaja résnyire ki volt nyitva. Csönd volt, kísérteties csönd, bár amióta mi is áttértünk a virtuális valóság eszközökre, nem is beszélünk, csak folyamatosan a fejünkön van az a szemüveg. Néha az az érzésem támad, mintha öregek otthonában lennénk a barátnőmmel, negyven évnyi házasság után. Száraz, kihűlt teasütemények fémdobozokban, büdösek vagyunk és szenilisek. Ellenben én felnőtt tartalmakat nézek kristálytiszta minőségben, a barátnőm pedig valószínűleg ugyanezt teszi. Ez amúgy egy kicsit szomorú, nem? Amúgy nem, mert az emberiség egész fejlődése alatt ugyanezt csinálta. Panaszkodott arról, hogy mennyire eltávolodtunk valamitől. Az ókorban eltávolodtunk az egyetemes értékektől, sírtak is a filozófusok miatta. Aztán a középkorban eltávolodtunk istentől, akkor a papok sírtak, meg a máglyán égő filozófusok. Az iparosodás során eltávolodtunk a természettől, telefüstöltük a bébipandákat és felgyújtottuk az óceánokat. A kétezres évekre meg eltávolodtunk egymástól. Kérdem én, na és akkor mi van? Ki mondta, hogy jót tett nekünk az, hogy közel voltunk? Na de elkanyarodtam a tárgytól, ott álltam az ajtóban, velem szemben a fotelban ugyanabban a pozícióban ült Naheed, mint ahogy reggel otthagytam, fején a sisak. Megkocogtattam, hogy észrevegyen, és megkérdezzem tőle, milyen volt a napja, és hogy megette-e a szendvicset. Semmi reakciót nem kaptam, rögtön arra gondoltam, hogy meghalt. Nyomtam magamba 20%-ot, úgyis otthon vagyok, itt semmi probléma nem lehet, vagyis leszámítva azt, hogy Naheed feltehetőleg halott. Ez mondjuk egyre abszurdabbnak tűnt a löket hatására, végül is senki nem halt még meg abban, hogy túllökte magát, lehet, hogy elaludt a kedvenc sorozata sok órás nézése közben, vagy még mindig bámulja azt.

Kimentem fürdőszobába inni egy kis náthaport, volt még időm negyed nyolcig. Elszívtam egy cigarettát a vécében. Vannak olyan élvezetek, amikről lehetetlen lemondani. Bár egyáltalán nincsen szükségem rá, valahogy jólesik lázadni a rendszer ellen, sört főzni otthon titokban, löket nélkül szeretkezni egy jót, vagy csak kiverni, nem pedig órákon át szétcsúszva nézni a nőket személynézetből.

Unatkoztam, Naheed még mindig nem kelt föl, enni sem volt kedvem. Benyomtam még 20 %-ot, az tuti kiüt addig, amíg nem jön a varjú. Fél kilenc is lehetett, amikor rájöttem arra, hogy ma este megszakadt a szent és tradicionális rituálé, ma este nem kísérelte meg az öngyilkosságot. Titokban reménykedtem, hogy már sikerült neki. Visszamentem a szobába, megkopogtattam Naheed fejét. Még mindig aludt.

Most is belém hasított, le kéne szoknom erről a szarról, valószínűleg a lefekvés előtti pillanat teszi, általában helyrerázza az embert, bármit csinált is aznap. Meg is ölhette féltékenységből a feleségét egy lepukkant harmincadik kerületi motelban, vagy megmenthetett három síró kismacskát egy égő épületből. (Hűha, de érzékletes vagyok.) Az ágy gyógyító ereje a náthaporokkal vetekszik. 95 százaléknál jártam, azt hittem, ez volt eddig a legtöbb, amit belőttem magamnak. Nem is tévedhettem volna nagyobbat, mosolyogtam is hiszékenységemen, felvittem 100%-ra a boldogságközpontom ingerlését, és lefeküdtem aludni.

Nekiment egy varjú az ablakomnak. Betörte az üveget. Meghalt. Felkeltem az ágyból. Naheed nem mozdult. Ő is halott volt. Biztos voltam benne, mert meglöktem és leborult a fotelból. Megvontam a vállam, fejemre húztam a sisakot, és beléptem a központi szabályozó egységembe, és átállítottam a táram dátumát. Levettem Naheed fejéről az övét, karomba vettem és az ágyra fektettem. Úgy kábé két napja lehetett halott, ha a merevségéből jól következtettem.

Elkaptam egy éjszakai járatot, és bementem a belvárosba lökni. Az Instant Tárhelybe mentem, az Oktogon mellett van. A szédelegve nevető „magyarabok” között, ahogy magukat nevezni szokták a menekülthullámmal érkezettek harmadik generációja, a pult felé furakodtam. Kértem egy koktélt, két százalékosat, erős amplitúdójút. Rám töltötték, majd kértem még egyet. Úgy éreztem, szétrobban az agyam, már boldog sem voltam, egyszerűen nem éreztem semmit, se szomorúságot, se félelmet, se örömöt, nagy kupac léttelenségnek éreztem magam, és ez egyáltalán nem volt olyan felszabadító, mint korábban, mert nem volt semmilyen. Kisütöttem az agyam. Körbenéztem, és észrevettem azokat az apróságokat, amiket ti olyan jól próbáltatok eltitkolni előlünk. Tudod, miről beszélek. Tudod, miről beszélek. A kormányplakátok kereteibe rejtett elektromos sugárzókról, hogy ha a közelébe állsz, akkor elöntse a Táradat a boldogság. A vonzódásom ahhoz a kurva szelektív hulladékgyűjtéshez, az örömöm, mikor beadom az adóbevallásom. Kondicionáltok minket, mint nyáladzó kutyákat. Nincs ezzel baj, vagyis van, de már mindegy. Mindig is tudtam, hogy valami nem stimmel. Ha gonosz és hatalmas állambácsi lennék, én is ezt tenném, de azért az durva, hogy heti negyven órában azért dolgozok, hogy boldognak hazudjam magam.

Észrevettem a szőke hajú recepciós lányt, jobb könyökét a kocsmapultra támasztva flörtölt egy öltönyös fószerral. A szőke hajú lányok ilyen helyeken mindig öltönyös fószerokkal ismerkednek, ez olyannyira az élet rendje, minthogy minél több evőeszköz van a terítékeden, annál kevesebb ételt kapsz. Próbáltam kierőltetni magamból valami vonaglásszerűséget az összemixelt, ritmusos géphangokra, és kerestem vele a szemkontaktust. Tíz perc után feladtam a próbálkozást, és odagyűrődtem hozzá. Sárga, egyberészes ruhában volt, igazán passzolt a hajához, apró, kis ennivaló vállgödreit bámultam, és jobb napjaimon belemarkoltam volna a kulcscsontjába, és addig rázom az ágyon, amíg olyan kócos nem lesz, mint egy agyonhasznált felmosófej. Az arcára pillantottam, és elböfögtem magam alatt egy „Szia, de jó hogy itt vagy, tudod, Márk, a programozó a 27-ről-t”. Szerencsére felismert, mosolygott egyet, bár nem nézett ki túl előnyösen, hatalmas nyári szünet volt a fogai között, ezt még sosem figyeltem meg. Arra gondoltam, hogyan vehetnek föl egy recepcióst ilyen vigyorral? Biztos valakinek a valakije, így megy ez, mióta Ádámék kitúrták Lucifert és az angyalokat az Úr kedvencei közül.

Jól jött volna nekem egy lélektelen kefélés a mosdóban. Elég rosszul nézhettem ki, mert amikor a lány tudomására hoztam a szándékom, egyszerűen megfogta az öltönyös fószer kezét, és egy határozott mozdulattal elrántotta mellőlem. Valószínűleg mindketten be voltak rendesen lökve, mert pár másodperc múlva a táncparketten nyalták egymás folyadékelválasztását.

Meg ne sajnálj. Elvettem egy üdítős üveget, és fejbe vágtam az illetőt. Néztem a véres üvegszilánkokat a kezemben, és egyszerűen nem tudott érdekelni, olyan volt, mintha paradicsomszósszal játszana egy óvodás. Tudom, valahol mélyen, valahol belül, hogy ez így nem helyes, rossz dolgot tettem, de valahogy csak emlékezem a bűntudatra, minthogy át is élném. Komótosan megszórtam a parketten fekvő embert a maradék üvegszilánkkal, mintha csak temetésen lennék, és kimentem a levegőre.

Felordítottam, és futni kezdtem. Végig a zsúfolt utcákon, magam előtt löktem a szórakozóhelyek előtt várakozó egyetemistákat. Véresre kapartam a fejem egy szilánkkal, mert el akartam tüntetni ezt a szart belőlem, ki akartam tépni magamból, mert mindenki mosolyog, mindenki olyan kurva boldog körülöttem. Kitöltötték magukban az űrt, én meg megöltem a saját barátnőmet, és nem érzek semmit, csak az igazságot. Most mondd meg, rossz ember vagyok?

– Sajnos nem vagyok erkölcsi kérdésekre beállítva, csak egy egészségügyi program vagyok. Kíván még valamit hozzátenni?

– Szeretném tudni, miért csináljátok ezt velünk.

– Köszönjük! Kórelőzményét rögzítettük. Kívánja visszahallgatni a felvételt?

– Rohadjatok meg. Mikorra lesz kész az új agyalapi mirigyem?

– A minta levétele után azonnal nekilátunk a klónozási folyamatnak. Ez kért neurológiai szolgáltatótól függően 15-30 nap.

– És azt meséltem már, hogy a varjú tegnapelőtt este újra nekiment a fának?

– Igen.

– Kár érte.