Mi volt előbb? Az érintés, mely megteremtette a kapcsolatot vagy a kapcsolat, ami megteremtette az érintést? Erre kereste a választ április végén a MU Színházban a SÍN társulat, egészen pontosan Dányi Viktória és Nelson Reguera Perez különös táncelőadása.

Apró színház a Petőfi-híd közelében, dísztelen, egyszerű színpadon két feszült arcú, rejtélyes táncos mozog. Jelentőségteljesen megfogják egymás kezét, majd egymást el nem engedve fel-alá sétálnak. A terem teljesen hangtalan, még a cipőjük csikorgása is csak elvétve hallható. Kicsivel később nagyon halk zörejeket hallunk, de biztos csak a villamos moraja szűrődik át a falakon – gondoljuk mi. Majd lassan a halk morgásból dobogás, zörgés fejlődik, mintha a saját szívünk zakatolását hallanánk. Mindeközben a táncosok is egyre hevesebben róják köreiket, és hirtelen azon vesszük észre magunkat, hogy már nem csak egy férfi és egy nő lépéseit látjuk, hanem értjük is nyelvüket.

Egy pár első tapogatózó lépéseit, ismerkedését követhetjük nyomon, ami a párkapcsolatok analógiájának megfelelően, egyre hevesebbé válik. A sétából szinte már futás lesz, a kézfogásból ölelés, átbújás, lefekvés, felkelés. Mindig minden mozdulatot, momentumot mind a nő, mind a férfi elismétel, nincs dominancia kettejük között, teljes az összhang. Vagy talán mégsem?keep_in_touching-8

Az érzelmek fokozódnak, hirtelen elsötétül a terem, egyetlen árva reflektor világítja meg a szenvedélyesen egymásba gabalyodó párt, szinte a bőrünkön érezzük a feszültséget, tartunk tőle, hogy ennek nem lesz jó vége. Ezt alátámasztja a zene is, a hanghatások már szinte összenyomnak minket, szinte kívánjuk, hogy legyen már vége ennek a „csókos ütközetnek”.

Végül, a feszültség tetőfokán bekövetkezik az, ami eddig még egyszer sem, a pár elszakad, elengedik egymás kezét. A terem megdermed, levegőt is alig merünk venni. Majd lassan megelevenednek a színtér alakjai, minden mozdulat óvatos és fájdalomteli. A szerelmesek mégis egyre haladnak tovább a keserves úton, egymást segítik fel a földről, támogatják az elbukót. Ketten hibáztak, most kettejüknek kell ezt helyrehozni. Az együttlét izgalma már megfakult, mégsem képesek többé elengedni egymást. Ebből a feloldhatatlannak tűnő problémából végül az egymásra találásban keresnek menedéket. A hangok ismét falsak, diszharmóniát sugallnak.

Majd hirtelen, mint derült égből villámcsapás kivilágosodik a színpad, a szereplők arcán hatalmas mosoly terül el, elengedik egymást, ennek viszont már nem tulajdonítanak nagy jelentőséget. Majd ismét összekapaszkodnak, és mintha egy divatbemutató kifutóján lépkednének, mutogatják magukat a közönségnek. Mi pedig csak ámulunk, örülünk, hogy a ránk nehezedő nyomás elmúlt, végre tudunk levegőt venni, és közben értetlenül pislogunk. Mi történik itt, mi ez a hirtelen váltás, ez a „diszkózene” és önfeledt viselkedés? Értetlenségünk nem kap magyarázatot, az előadás véget ér, a szereplők jogosan besöprik az ovációt, a nézők pedig kitántorognak a teremből, még mindig az utolsó jelenet megfejtésén gondolkodva.keep_in_touching-22

Vajon minden érzelmi kötődésnek el kell érnie hatalmas magasságokat és félelmetes mélységeket, hogy végül az arany középutat követve meglelje a harmóniát? Vagy esetleg minden kapcsolat ilyen és ehhez hasonló gondokkal küszködik, miközben kifelé semmit sem mutat és megjátssza a gondtalant? Mindemellett mi volt az üzenete a furcsa hangok kavalkádjának? Azon zűrzavaros hatások voltak ezek, melyek a külvilágból hatnak ránk, vagy melyek belsőnkben tombolnak?

Talán ezeket a kérdéseket nem is lehet megválaszolni. A ma embere épp olyan értetlenül kiszolgáltatottan áll a világban, mint ahogy mi álltunk az előadás végén. Az örök keresők optimizmusával folyton a megoldást kutatja, de mégsem találja. Ez végtelenül érzékennyé, szélsőségessé és bizalmatlanná teszi, nem osztja meg fájdalmait, kifelé csak mosolyog, míg belül tépelődik. Egyedül keres megoldást, vagy épp ilyen produkciókban dolgozza fel problémáit, de úgy, hogy ez másnak is fogódzót nyújtson.

Fotó: Kővágó Nagy Imre
Forrás: www.kni7.wordpress.com