Beszélgetés a kritikaírásról címmel nyílt szakmai fórumot tartott a Doktoranduszok Országos Szövetsége Irodalomtudományi Osztálya az ELTE Bölcsészettudományi Karán. A beszélgetés résztvevői között az ELTE irodalomtudományi doktori iskolájának több doktori programjából képviseltették magukat a hallgatók.

félonline 2

Mészáros Gábor kritikus a magyar és európai felvilágosodás Szilágyi Márton által vezetett doktori programjából érkezett. Kritikái jelentek meg többek között az Élet és Irodalomban vagy a Literán. Nyerges Gábor Ádám nemcsak költőként és íróként csatlakozott a diskurzushoz, hanem a 2007-ben alapított Apokrif irodalmi folyóirat főszerkesztőjeként és az Art7 szerkesztőjeként is. Eddig három verseskötete (Helyi érzéstelenítés, Orpheusz, 2010; Számvetésforgó, Parnasszus, 2012; Az elfelejtett ünnep, Műút, 2015) és egy regénye jelent meg (Sziránó, Fiatal Írók Szövetsége, 2013). Steinmacher Kornélia kritikus és irodalomtörténész, a Litera négyfordulós kritikaíró pályázatának győzteseként (2015) ismert, de a Palóc Múzeum segédmuzeológusaként is tágította a beszélgetés értelmezői horizontját, illetve moderátorként irányította a beszélgetést. Kornélia az Eisemann György által vezetett késő romantikus és kora modern doktori program hallgatója. Szendi Nóra íróként és szerkesztőként egyaránt segítette gondolkodásunkat, hiszen a Jaffa Kiadó munkatársaként és alkotóként egyidejűleg tudott sikeresen belépni a szövegek működéséről, értékelhetőségéről való elmélkedésbe. Zárványok című regénye 2015-ben jelent meg az Apokrif és a Fiatal Írók szövetsége közös sorozatában, az Apokrif Könyvek egyik első köteteként. Tinkó Máté költőt a FÉLonline szerkesztőjeként köszöntöttük, Amíg a dolgok rendeződnek című verseskötete 2014-ben jelent meg a Fiatal Írók Szövetségénél. Tinkó Máté és Nyerges Gábor Ádám az 1945 utáni magyar irodalom doktori program eredményes hallgatói, doktori programjuk vezetője Schein Gábor. Tóth Anikó az Apokrif irodalmi folyóirat kritikarovatának szerkesztője, a Gintli Tibor által vezetett az irodalmi modernség doktori program hallgatója.

A beszélgetés tematikus pontok köré szerveződött, melyek közül az első a kritikaírásban fellelhető két nagy hagyomány (szaktudományos értekezés és széles közönséghez szóló mű) felől fogalmazta meg azt a kérdést, hogy beszélhetünk-e a kortárs magyar irodalom esetében iskolákról. A beszélgetés résztvevői először egyetértettek abban, hogy általános megközelítésben a kritikaírásban jelenleg Magyarországon nincsenek iskolák, amennyiben iskola alatt azt értjük, hogy az egyes kritikusok egy szellemi műhelyen belül működve, egyezményes célok és módszerek mentén értékelik az alkotásokat. Mészáros Gábor a ’90-es évek óta lezajlott két kritikavitát említette, amelyek felmutatásával érzékeltette, hogy ezek esetében az egyik legégetőbb kérdés éppen az volt, hogy milyen beszédmódban és kihez szól a kritikus.

A recenzens a beszélgetés során hozzáfűzte, hogy a Cseke Ákos és Horkay-Hörcher Ferenc tanár urak által 2008-ban alapított és Pázmányos doktori hallgatók szerkesztésével működő Kultúra és Kritika esetében megkerülhetetlen kritikai műhelyről beszélni. A magyar kritikai hagyomány a kezdetektől erősen kötődött a folyóirat-kultúrához [elég csak arra gondolnunk, hogy Kölcsey Ferenc 1817-es híres recenziója a Tudományos Gyűjtemény (1817–1841, havi folyóirat) VI. kötetében jelent meg, és az olyan illusztris recenzensek, szerkesztők, mint Ignotus, Babits, Fülep Lajos mögött is egy olyan nagy hatású folyóirat állt, mint a Nyugat (1908–1941, kéthetente, 1935-től havonta megjelenő lap), Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky recenziónak éppen úgy teret engedett az Újhold (1946–1948), ahogy költészetüknek is, de a sort hosszan folytathatnánk – a recenzens megjegyzése]. Meghatározó a különböző lapok szemlélete (a legegyszerűbben: „ha egy bizonyos lapnak írok, akkor több idegen szót használhatok” – T. M.). Mindez azért fontos, mert a megszülető kritika szerzőjének el kell tudnia helyezni szövegét ezen a széles horizonton: tudnia kell, hogy munkája egy adott folyóirat esetében több diszciplína eredményeiből is merítsen-e, például a társadalomtudományok, a történettudomány tájékozódási pontjaiból, vagy nagyobb arányban támaszkodjék inkább az identitások mentén vizsgált szöveg elemzésére. A beszélgetők mindannyian egyetértettek abban, hogy a kritikustól nem várható, hogy irodalomtudós is legyen, de az igen, hogy mély tájékozottsággal rendelkezzen a kortárs irodalomról, kellő tudással legyen felvértezve a véleményalkotáshoz. Tinkó Máté elmondta, a jó kritikus utánajár a biztosan beazonosítható referenciapontoknak, forrásgyűjtést végez, felhasználja az interdiszciplináris eredményeket. A kritikus szöveggel foglalkozó ember, akkor is, ha nem író, költő. Többet kell olvasson, mint amennyit ír.

félonline

A következő nagy tematikai egység Steinmacher Kornéliának abból a kérdéséből bontakozott ki, hogy miként válik valaki kritikussá. A beszélgetők felidézték, hogy először elkezdtek jegyzeteket készíteni az általuk olvasott könyvekről, aztán idővel mindezt szövegként is megfogalmazták és elküldték folyóiratokhoz. Nyerges Gábor Ádám felidézte, hogy első kritikája 17 éves korában jelent meg egy országos folyóiratban, s olyan megtisztelőnek érezte, hogy „rákapott” a kritikaírásra. Tóth Anikó is iskolai élményeit idézte fel, amikor az ebédszünetben könyveket beszéltek meg az iskolatársaikkal. Szendi Nóra és Tóth Anikó egyaránt az Apokrifot és a Literát emelték ki, mint olyan fórumot, amely tapasztalatszerzésre adott nekik alkalmat. Mészáros Gábor egy tavalyi könyv, Garaczi László Wünsch híd című regényének olvasása után érezte úgy, hogy bőven volna mondanivalója a műről; írását több szerkesztőnek is megmutatta, s azóta ír kritikát az ÉS-hez, a Literához és a Kalligramhoz. Tóth Anikó elmondta, hogy Károlyi Csaba (Élet és Irodalom, főszerkesztő-helyettes) irodalomkritika-írás órája után gondolta végig, hogy kik lehetnek azok az emberek, akiktől még tanulni tudna, s akik még segítenék a fejlődésben. Tinkó Máté kritikaírással kapcsolatos emlékei is korai egyetemi éveire nyúlnak vissza, amikor először mélyebben betekintést nyert a kortárs irodalomba: Déri Balázs (ELTE BTK, Latin tanszék, tanszékvezető) idézett egy óráján Nádas Pétertől, s ez a gesztus nagy hatással volt az egész hallgatóságra, ennek a citátumnak a hatására olvasta el többek között Máté is az említett szerző Emlékiratok könyve című regényét. Továbbá Tinkó felidézett még egy különös esetet a kritikaírás kapcsán: egyszer a legnagyobb júliusi hőségben kellett határidőre leadnia egy kritikát, amelyet korábban négyszer is visszakapott a főszerkesztőtől, mondván, hogy „ennek az írónő nem örülne”. Így azonban elveszett a szöveg kritikai éle; ennek az alkuhelyzetnek a vállalását azóta sem tudja Tinkó megbocsájtani magának. Szendi Nóra a kritikusi élet árnyoldalaival kapcsolatban saját belső harcairól beszélt, arról, hogy egy kritika megírásához többször el kell olvasni egy könyvet, jegyzeteket készíteni hozzá, mígnem, ahogy el is mondta, arra eszmélünk, hogy fizikailag „olvashatatlanná vált a könyv”, de megosztott a közönséggel más jellegű élményt is: „amikor szerkesztek egy lektűrt, megszeretem, mert belefolyok a szövegbe”. Nyerges Gábor Ádám pedig egy olyan kellemetlen emlékére gondolt vissza, amikor találkozott egy íróval egy nem éppen dicsérő kritika után, aki azzal köszöntötte fenyegető tekintettel, hogy „te írtál a könyvemről”. Tinkó Máté arról beszélt, milyen nehéz helyzet, ha a kritikus csalódik az emberben, aki a könyvet írta, s mennyire fontos ráeszmélni, hogy a művet és az embert el kell tudni választani. S a szerző (T. M.) szerint, bár a kritikaírásnak is van és mindig is kell legyen morális oldala azonban „nem szabad túlszeretni az irodalmat”, meg kell szerezni a képességet az irodalom és élet közti távolságtartásra és distinkciótételre. Szendi Nóra és Steinmacher Kornélia pedig egymással való találkozásukról is meséltek, kritikus és szerző párbeszéde nagyon fontos ahhoz, hogy az igazság megközelíthető, leírható legyen.

Nyerges Gábor Ádám és Tóth Anikó nem értettek egyet abban, hogy kritikusnak lenni nem szakma. Gábor elmondta, hogy kritikusnak lenni hivatás, hiszen „normális esetben nagy felelősség, akkor is, ha csak négyen olvassák. Ha pedig az ember szerző és kritikus, akkor minden irányból üthetővé válik.” Nyerges Gábor véleménye szerint a kritikus felelőssége már az alkotás megválasztásában is megmutatkozik. Mészáros szerint ha a recenzens csak arról ír, ami jó, az igényelt körkép nem rajzolódik ki a kortárs irodalomról. Másrészt, a kritikusnak kezelnie kell tudni azokat a helyzeteket is, amikor „elindul egy dicsérőlavina”, amikor egy kötetet nagyon magasan értékelnek. Egyfelől számolni kell azzal, hogy az jót tesz egy kritikusnak, ha egy magasan jegyzett könyvről ír, de írjon olyan könyvről is, ami „gyalázatosan agyon van hallgatva”, mert ez pedig morális feladata is lenne.

Az alkotóként is jelen lévő beszélgetők egyetértettek abban, hogy íróként is profitálnak a kapott kritikáikból, noha nem feltétlen a dicsérő recenzióikból, tette hozzá Nyerges Gábor Ádám. Az irodalom kritika nélkül nem létezhet, hiszen ez jelenti a szűrőt számára. Ugyanakkor a kritika önismeretet is ad, miközben befolyásolja az olvasmánylistánkat, van egy nagyon erős közvetítőszerepe is. Megmutatja a kritikusnak és az olvasónak, hogy vajon tényleg szereti és tényleg érti-e a szöveget, vagy csak azt hiszi, hogy egymásra talált az adott alkotással. A magyar írott kultúra mindig is folyóirat-alapú volt, a magyar kritika pedig erősen kötődött a folyóiratokhoz, mivel jellemzően a széles közönséghez szólt, nem egy szűk, értő befogadói közeghez, ezért is távolodott el a szigorú értelemben vett szaktudományos értekezéstől. A folyóirat az, „amiben a magyar irodalom történik”, ami képes arra, hogy felmutassa „ez a mi kultúránk, ilyen szellemi termékeink vannak.” Természetesnek azt tekinthetjük, hogy egy asztalra sorban rengeteg kulturális, irodalmi folyóiratot fel tudunk egymás mellé sorakoztatni, egy történésznek, irodalomtudósnak pedig a jelen folyóiratai száz év múlva kutatható forrást jelentenek. Ahogy Nyerges Gábor Ádám zárszóként elmondta, a szépirodalmi folyóiratok kérdése ilyen formán beágyazódik a nemzeti identitásról való gondolkodásba, hiszen a kulturális folyóiratok megszűnése óhatatlanul annak a kérdésnek a megfogalmazását vonja maga után, hogy „akarnak-e nemzeti kultúrát vagy sem?”. Nyerges hangsúlyozta, ami a kulturális folyóiratokkal történik, csonkításnak nevezhető, szegényíti az egész magyar kultúrát, bizonyos beszédmódok, gondolkodási struktúrák eltűnését hozza magával, magas színvonalú írások megjelenésének lehetőségeit csökkenti.

Fotó: Kratochwill Ferenc