Apró és gyors léptekkel próbált minél hamarabb hazaérni. Félhomály volt, és ősz. Csendesen dúdolt magában, hogy elterelje a figyelmét a félelmeiről.

Egyre hangosabban énekelt, pedig tudta jól, hogy senki se hallja. Kirázta a hideg. Nem tudta eldönteni, hogy a hangjától vagy az őszi időjárástól, de talpig libabőrös lett.

Szőke haja percről percre szürkült, a szürke szálak tövei egyre inkább megfeketedtek. Mintha kátránypapírt döngöltek volna végig a szálakon: gyorsan belepte őket a feketeség. Egykedvűen megbámulta a haját, majd elkezdte tépkedni a szálakat. Egy fekete hajszálat az iskolára tekert, egyet a mellette roskadozó hintára, a következővel a templom tornyát borította be. Házakat, istállókat, kerteket tekergetett be: itt egy kémény, ott egy sütőtök, ott majdnem kimaradt egy villanyoszlop.

Néhány hajszál maradt már csak, amire egy sűrűn lakott utcához ért. Mindig félt itt eljárni: tele volt emberekkel, akiktől félt, tele volt emberekkel, akik féltek tőle.

Kapcsolgatták a lámpákat, kacsintgattak a villanyoszlopok, felvillantak a garázsnak támasztott biciklik macskaszemei.

Ilyenkor mindig megrezzen egy pillanatra, majd újra dalolni kezdte: „Apám – így szól a kis bálna – hadd mehessek el a bálba.”

Battyog és utolsó hajszálait rátekeri a fényúszógumival élvezkedő kerítéslécekre.

Elsötétedtek, kacagásuk visszhangzott a dombokon. Néhány másodpercig pingpongoztak még a völgyek a dombokkal, majd elengedték kacagásukat, és lepihentek.

„Nem mehetsz el, fiam, Péter, nem vagy még egy kilométer.” – folytatta énekét, majd ráhúzta az utolsó hajszálat a búzakalászok között orrát fényesítő vaddisznóra.

Az elengedte zsebkendőjét, lefeküdt, és csendesen horkolni kezdett. Mosolya másodpercek töredéke alatt nyálbarlanggá vált.

Valahol felsírt egy csecsemő, erre ő kopasz kobakjához kapott: kész a mai feladat, van még majdnem egy nap, amíg újra ki kellene merészkedni.

Sétált még egy picit, majd elégedetten bebújt a legközelebbi család félelemládikójába. Ott, a sok kétség, vita, elharapott szavak és unott sóhajok között várta a következő napot, amikor szembeszállva félelmeivel be kell hogy sötétítse a települést.

„Ha annak idején többet tanulok, még felhő is lehettem volna egy szép napon.” – brummogta, majd magára húzta a szénatakarót, és felhőlétről álmodott a legéberebb kakas első kukorékolásáig.

*

Szétcsavarta a kotyogós kávéfőzőt, és megnyitotta a csapot. Hűvös vízzel töltötte tele, majd kiloccsantotta azt, ami pluszban volt, és letörölgette a vízcseppeket. Megszabadította a befőttesüvegre való gumiktól a kávés zacskót, nagyot szippantott belőle. Négy kanál kávét tett a főzőbe. Mindig ennyit halmoz fel, majd gyengéden eloszlatja a kávéőrlemény szemcséit.

Közel húsz éve, hogy így készíti el a kávét. Mindig túltölti vízzel, mindig négy kanál kávét mér ki. A férje is mindig így készítette, és mennyire zavarta ez éveken át. Állandóan pancsolni a vízzel, aztán takarítani a kávéfőző oldalán lepattogó szemcséket. Az ő halála óta mégis minden nap megismételi ezt. A hiánya már enyhült, talán már nem is ő hiányzik. Csupán a megnyugtató melegségérzet, amely minden reggel elfogta, amint megérezte a frissen főzött babkávé illatát. Az állandóság, az otthon, a mindenre kiható „együttmegcsináljuk” érzése.

Két évtized, hétezer magányosan beszürcsölt kávé. Ugyanannál az asztalnál, a dohos szagú konyhában, a recsegős széken. Az a szék volt az első közös vagyonuk. Ott volt az üres lakás, közepén a székkel, minden poros, zagyva és lakatlan, és akkor átsuhant rajta az érzés, hogy végre az övék, a kettőjüké, ha össze is omlik, ők építik újra, ha egy porcelánkutyát tesznek arrébb, az is otthonérzetüket erősíti. Még az ügyetlenül ablaknak csapódó galambok is barátságosnak tűntek.

Apró emlékfoszlányok a régmúltból, egyik tapad a másikhoz, láthatatlan ökörnyál köti őket össze. Az emlékkép szerte is foszlik a kávéfőző kotyogásának hallatán. Kitölti a kávét egy letörött fülű csészébe és belekortyol. A kellemes melegségtől és a keserű íztől libabőrös lesz, magára pillantva elmosolyodik.

Ilyenkor mindig azt mondogatta megadóan, hogy „édes Annám”.

Így kezdte a leveleket is mindig. Olyan kerek, egymásra boruló betűkkel.

Elő is vesz egy papírt, tollat melléje. „Éde…”

A tintapaca elmaszatolódik, először pataknak tűnik, aztán még inkább szétfolyik, és olyan, mint két róka, amelyik kergetőzik, majdnem egymásba érnek, szinte hallani az avar reccsenését a mancsuk alatt. Anna felitatja őket egy zsebkendővel.

„Éde…” Kerekíti, bizonytalanul lerajzol egy vonalat, húz egy görbét, de nem is hasonlít az s betűre.

„Kiszorítottál mindent a fejemből… Legalább a kávé gőze mellett nosztalgiázhatok veled.”

*

Észkijárat, avagy az elveszett betűk nyomában

Megunta már, hogy állandóan ugyanazokat az embereket lássa. Vidéki színház, könnyed darabok, megfáradt, a színpadon potyában meghaló művészek társaságában élt. Évekig figyelte őket, de feléje se néztek. Érhető, hiszen nem sok csodálnivaló van egy feliraton, amely az épület vészkijáratát hivatott jelezni. Még akkor is, ha ő, egy megbízható, letisztult stílusú V betű nyitja a sort.

Kevés betűvel került kapcsolatba, legjobb barátja a szemközti oldalon ücsörgő FELVONÓ felirat kezdőbetűje volt.

Amikor minden színész hazament, a takarítónő már otthon próbálta elfedni kezének klórszagát, az éjszakai őr is kikapcsolta a tévét, akkor a két betű mindig lepattant a számukra kijelölt helyről, belehuppantak két fotelbe, és megbeszélték a nap történéseit.

Beszélgettek mindenről, ami két betűnek eszébe juthat: a dramaturg furcsa dühkitörésétől elkezdve az időjáráson keresztül a legújabb előadásra készült szórólap betűtípusáig.

Közben kortyolgattak egy kevés tintát, amit az egyik rajzos kedvű színész hagyott az előtérben. Lelkesedtek az ilyen kéretlen adományokért, de vigyázniuk kellett, hogy ne igyanak túl sokat: a túlzott tintafogyasztás maradandó pacát hagy a szárukon és nehezebbé teszi a felevickélést is a többi betű mellé.

A premier előtti napokban a sok stressz miatt előfordult néha, hogy túlzásba vitték: ilyenkor egy-két betű le kellett másszon, hogy visszategye őket a helyükre, mielőtt megérkezik a reggeli tornáját mániákusan a nézőtéren végző színésznő.

Ürült a tintás üveg, kékültek a betűk, egyszer csak így szólt V: – Nem hiszed el, hogy mit hallottam! Tegnap megszökött a vonatról az unokatestvérem, J az egyik barátjával, O-val. Nevetségessé tették az egész vonattársaságot: nélkülük annyit ír az ablakok fölött, hogy „kihalni veszélyes”.

– Micsoda bátorság.

– Most egy összeragadt lapú enciklopédiában rejtőzködnek, még nem tudják, hogy mit tegyenek.

– Mi lenne, ha mi is megszöknénk? Úgyse becsülnek meg minket. Alapíthatnánk egy várost, ahol csak a méltatlanul elfelejtett dolgok lennének: mi, lekopott betűk, a néhány percig keresett félzoknik, írószerek, kölcsönkönyvek.

– De mi lesz itt nélkülünk?

– Észkijárat és elvonó. Arra úgyis sok helyen szükség lenne.

*

Minden nap, néhány másodperccel a déli harangszó után letette a könyvet, amit olvasott, cipőt húzott, felvette a kabátját, végigbattyogott a három lépcsőfordulón, és villamosra szállt.

Négy megálló, néhány perc séta, a kilincs tompán csattant, az előtte állók tálcái egymáshoz koccantak, az evőeszközök elterültek a szalvétában.

– Szokásosat. Elvitelre – dünnyögte, és kezében a két dobozkába tuszkolt napi menüvel iszkolt is haza.

Kifulladva csoszogott fel a harmadikra, rutinos mozdulatokkal nyitotta ki a dobozkákat, öntötte ki a tartalmát a macska táljába. A műveletet dorombolás követte. A lefetyelés hangját elnyomta a víz folyásának hangja: gyors mosogatás, fertőtlenítés, törölgetés és az ételhordozó dobozok kikerültek az ablakpárkányra. Egymás mellett sorakozott néhány dobozka: ugyanaz a típus, méret, más ebéd emlékétől lepucolva.

A kellemes tavaszi idő, a műanyagon átszűrődő napfény, az elégedetten lábszárhoz sündörgő macska együttállásából átfutott rajta a mérhetetlen elégedettség érzése, a mindenrendbenvan nyugalma.

Nagyot szippantott a levegőbe, majd elmosolyodott. Leemelt egy dobozt a párkányról, megint nagy levegőt vett és ráérősen kifújta, maga elé tartva, majd lecsukta fedelét. A recés tárolóban smaragdzöld pöttyök kezdtek el villogni. Címkéért nyúlt, rátapasztotta a fénycsomóra, aztán vastag filccel felcímkézte: “ELSŐ MELEG TAVASZI NAP”.

Becsukta a dobozt, halkan elhúzta a reteszt a kamraajtón, és benyitott. A helyiségben padlótól plafonig polcok, katonás sorrendben elhelyezett dobozok, a pöttyök pislákolásának fényénél leolvasható volt néhány címke: NYÁRI ÉJSZAKA, ORGONAFA, NYAKSZIRTED, TENGER, FŰNYíRÁS, FAHÉJAS FORRALT BOR, KÁVÉBAB, SZUROK, FRISSEN SÜLT KENYÉR.

Végigpásztázta a polcokat, az új szerzeményt beillesztette a REGGELI CSÓK és a FRISSEN MOSOTT ÁGYNEMŰ illatdobozok közé, és becsukta az ajtót.

Elégedetten telepedett le a karosszékbe, kézbe vette a félbehagyott könyvet, mély levegőt vet, és nagyot sóhajtott: holnap a régi könyv illatát kell félretennem, megint kifogyóban van.

*

Hézagpótló

Egyet lépett, a környék összes kutyája felháborodottan ugatni kezdett, második lépésénél – szembesülve az ellenséggel – elhallgattak, óljaikba vonultak vissza.

Harmadik lépésnél apró csík futott fel az útmelletti házikó falán, a negyediknél a barázdából ránc lett és közelebb került a tetőszerkezethez. A kiszáradt föld sok kicsi mozaikká vált, a repedésekbe belegördültek a földmorzsák.

Éppen hazafele tartottam gondtalanul, félhomályban lépkedve, kabátom csuklyájában tele az emlékeddel. Külvárosi rész, éjszaka mindig csendes, gyárszagú terület szakadozott kerítésekkel, kóbor kutyák szőrcsomóival, kóborló emberek tárgyaival. Meghallva a dübörgést fejemre húztam a kapucnit, mire ráeszméltem, már tele voltak a gondolataim a szavaiddal. Várható volt. Elmosolyodtam, és körülnéztem. Megcsillant néhány felháborodott állat szeme, két kézzel fejemre szorítottam a kapucnit, mintha védene, mintha védenél.

A fák felől reccsenés hallatszott, közeledett, hunyorítva már le is tudtam olvasni a feliratot a közeledő monstrumról: Ruhagyár. Emlékeztem erre az épületre, évekkel ezelőtt itt állt, nem messze az erdős területtől, a civilizáció és a nyugalom határán, kopott téglatömbként.

Látva értetlen arcomat szabadkozni kezdett.

– Nem akartalak megijeszteni, csak nem találtam jobb időpontot. Eddig a járőrök ólálkodtak itt, nemsokára az éjjeli őrök jönnek, nem akartam feltűnést kelteni, hajlamosak túlreagálni az ilyesmit az itteniek.

– Végül is mi történt?

– Változásra volt szükségem, felteltem az emberek folyamatos nyugtalanságával, úgyhogy kicsit világgá mentem. Kompon utaztam, repülni tanuló madarakat pakolgattam a felhőkre pihenni, struccokat engedtem fel az emeleteimre, hogy tapasztalják meg az igazi magasságot.  Még a szoláriumozást is kipróbáltam, látod? – mutat a régen fakószürkéből rézszínűvé színeződött tégláira. De van, amit úgyis hiányolok itthonról, hiába próbálom kiűzni a fejemből. Még huzattal sem megy.

– Még huzattal sem – ismételem, majd elengedem a kapucnit.