Örömtelien szókimondó előadás a Kokan Mladenovic rendezte Dogville. A jobbra tolódott, rendpárti Szerbiában az alkotók pénz nélkül, szívességből kölcsönkapott próbateremben készítették dühös, a problémákat nyersen kimondó produkciójukat.

Kokan Mladenovic tavalyi rendezése a Koldusopera is több, a jelen valóságra utaló társadalomkritikus elemet tartalmazott. A Dogville szilajabb, dühösebb és konkrétabb lett. Lars von Trier filmje kultikus filmjéhez nyúlni merész húzás, annyira ikonikus a történet és a képsorok. A szerb előadás sajátos formanyelve néhány jelenet alatt feledteti velünk ezt a víziót. Három színész narrálja és játssza a történetet, egy-egy jelmezzel vagy kellékkel jelezve a szereplőket. Ez nem nyújt lehetőséget igazán mély szerepformálásra, egy-egy gesztus és hangszín tesz helyre egy-egy dogville-i lakost. Az ebből származó hiánnyal szemben viszont az előadás a fontos dramaturgiai pontjain dalokkal tölti fel saját szövetét. Mikor Grace lakhelye a bezárt színház lesz, a három színész és a zenekar a kultúra feleslegességéről játszik el egy dalt, közben a háttérben bezárt szerb múzeumokról, színházakról látunk videót kivetítve.

Tele van energiával minden szám, kedvünk lenne tombolni és énekelni a könnyen megjegyezhető refréneket. Ha koncert lenne, talán hipster Che Guevara pólóban lennénk, vagy sima Che Guevarásban. Valamiféle harcos baloldaliság van a dalokban, jó zenével megtámogatva. Így aztán Kokan Mladenovic nem rendezhet saját országának kőszínházaiban, és hazai fesztiválok helyett a külföldiekről hoz el díjakat. Ez már az Upor László vezette szakmai beszélgetésen derül ki, ahol most épp nincs sok idő kivesézni a látottakat. Persze később lehet arról vitázni, hogy vajon mikor Grace-t az egész falu többször megbassza, minden este megszokott rendben, akkor valóban a családon belüli erőszakról szóljon-e a dal, vagy a modern kori rabszolgaságról inkább. Hogy Temesvár mennyire Dogville vagy, hogy Budapest mennyire az. Hogy meddig terjed az egyén, meddig a kis közösség és meddig az állam, a politikai felelőssége.

Hasonló témát vet fel a következő előadás, a Schilling Árpád rendezte A harag napja is. Ami után nyoma sincs a Dogville utáni harcos hangulatnak, a mindenáron változtatni vágyásnak, inkább mérhetetlen szomorúság és kétségbeesés van. Egy ápolónő történetét látjuk, akinek alakjához az inspirációt a médiából is ismert Sándor Mária, a fekete ruhás ápolónő adta. Kárpáti Péter fogalmazza meg a szakmai beszélgetésen, hogy egy percig nem gondolta, hogy ennek a nőnek, akit Sárosdi Lilla játszik zseniálisan, sokszínűen és pontosan, nem fog tönkremenni az élete. Kárpáti szerint jót tett volna az anyagnak néhány váratlan fordulat. A harag napja így is behúz, egyszerű színpadi megoldásokkal dolgozik, amik az emberre, a színészi játékra helyezik a fókuszt. Láng Annamária, Rába Roland, Meszléri Judit és Kovács Milla Kata négyese civil és színész hangokból kever ki emberi ürességet és szeretet morzsát, ami elvész-belevész a fekete térbe.

Ez most egy ápolónő története, akit kicsinál a társadalom, miközben a családja sem segíti, sőt. Tegnap egy tanár volt, tegnapelőtt meg az a zöldmappás csávó. Holnap meg lehet bárki, az oszd meg és uralkodj nem egy bonyolult hatalomtechnikai húzás, használják is fönt rendesen. Elhangzik a beszélgetésen, hogy az egyes szakmák nem állnak ki egymásért, a szakmán belül sincs szolidaritás. Most épp a színházi lapok szűnnek meg, nem lobbizik az érdekükben egyetlen erős ember sem. Lehet erre mondani, hogy más dolguk van, épp most szervezik együtt újra a Posztot, dolgozik mindenki, hogy be tudja fizetni a számláit. Számolja a darabbeli Erzsi is, hogy mennyi az annyi. Mennyi a lakbér, mennyi a gyógyszer a mamának, mennyi az étel. Hálás ez a nyíltság. Hogy lehet pénzről nyíltan beszélni. Ki lehet ezt mondani, hogy van az a havi nyolcvan-száz, ami bejön; meg van az a negyven, ami elmegy egy szobára a város szélén, a bérletre egy tízes, vidéki szülők, nagyszülők látogatására egy újabb tízes. Telefonszámla, mosópor, öblítő, felmosó szer, vécépapír és az étel. Nagymester vagyok, ha ezek után tudok magamnak új ruhát vagy Trafós színházjegyet venni. Závada Péter okos, cinikus dalszövegei figyelmeztetnek, hogy nem a népszerű cinikus okoskodás az emberi. Ezt érezzük meg együtt a sötétben. Ha majd egyszer a napfényben is ezt éreznénk meg…

Szintén a közösségben és a világosban látja a megoldást a két belga színész is, akik humoros közösségi játékkal, a 7 Promisessel zárják a TESZT hatodik napját. Az álszent hívőket és teleshopokat karikírozó szpícsük után, hét fogadalom megtételére buzdítják a nézőket, amit egy-egy pálinka lehúzásával és egy papír aláírásával lehet megerősíteni a színpadon. Ja, és a papírra írt aláírások felkerülhetnek netre, ahol betagelheted magad rajta, vagy az ismerőseidet, ha ez segít megtartani a fogadalmat. Vásárolj kevesebbet, ne egyél húst, ne vállalj gyereket – ki ne tudna azonosulni valamelyikkel, ha csak egy koccintás erejéig. Aztán, hogy a színházi aktivitás ad-e a súlyt a tetteidnek, az úgyis csak a lelkiismeretedre meg rád tartozik.

A fesztivál utolsó napja szintén a megváltozott nézői szerepeket és az érzékeny lélek mentén szervesül csodás élménnyé. Simona Semenic a második alkalom című előadása során mi nézők olvassuk fel, nagyjából egy óra alatt a főszereplő monológját epilepsziájáról, mindennapos küzdelmeiről egyedülálló anyaként, szabadúszó művészként. Mindenki kezében egy háromnyelvű példány, pár mikrofon körbejár, Simona Semenic pedig a félhomályból tekintetével, emberforma mosolyával, jelenlétével hitelesíti a papírra írt mondatokat. Érdekes megfigyelni, hogy hány sor felolvasása után érkezik meg egy-egy ember a szövegvalóságba és hány sor után érzi úgy, nem tudja tovább vinni súlyát. Érdekes megfigyelni, hogy lineárisan haladunk, nem ugrunk előre, nem ugrunk vissza, két esetet leszámítva az egyéni olvasási tempó nem írja felül a közös olvasás tempóját. Nincs szimultán olvasás a több mikrofonnal, ahogy Simonához sem lép oda senki kezében mikrofonnal. A megváltozott, éber nézői attitűd miatt erősebben hat az amúgy is felkavaró és inspiráló történet.

A fesztivál utolsó előadás az I cure, Ivo Dimchev interaktív gyógyító performansza felkavaró, tűpontos, színészi-előadói bravúrokkal teli játék. Bugyuta életvezetési tanácsadó műsornak indul, hasonlóan a 7 Promiseshez, és szintén egyel erősebb belső nézői munkát kér, mint a második alkalom. Mind néző kezében van egy kis kártya, rajta öt körrel. Négybe olyan dolgokat kell írni, amit gyógyítani akarunk azzal, hogy az előadás nézése közben a bejövő impulzusokat, rezgéseket jó energiává alakítjuk magukban. A kártya más előadásokban is használható lesz majd, itt az elvet tanítja nekünk a szőke parókás, rúzsozott szájú vékony férfi. Akciói túllépnek férfi-nőin, zene, ének és vetített kép egyszerűen szerkesztett, mégis komplex játékát sok ezer fokra hevíti. Egyre kegyetlenebb, egy őszintébb. Előbb néhány beépített helyi arc masszíroz, aztán alsónadrágos férfi érkezik, szopást imitál, hiszen a pornónézés is lehet gyógyító, ha a megfelelő perspektívából nézed. Akkor meg mért ne lehetne Jézusnak hívni, aki lepippant. Ha minden lehet gyógyító, akkor az ürülékben élő baktérium perspektívája is vagy a terroristák által lemészárolt gyerekek fényképe is. Vad, merész utazás a hit kísértetvasútján, a lelkiismeret óriáskerekén. Remek zárlata a fesztiválnak.

Fontos esemény a TESZT, nagyon emberi, így tud beszélni a kisközösségekről, a régióról. Mindebből sokat tanulhatunk, nagy köszönet érte, Balázs Attila fesztiváligazgatónak, Gálovits Zoltán művészeti vezetőnek, és a többi sok-sok embernek, aki azért dolgozott, hogy ez a fesztivál létrejöhessen. Jövőre tíz éves jubileum, már most nagyon várjuk.