Az X beszélget Y-nal beszélgetés-sorozatnak a Petőfi Irodalmi Múzeumban már komoly, több éves hagyománya van. Havasi Judit, ennek a sorozatnak a főszervezője és háziasszonya alkalomról alkalomra meghív egy írót, költőt, aki maga döntheti el, kivel szeretne beszélgetni az est folyamán. Május 18-án Bíró József költő és performer beszélgetőtársa a barátja, Zalán Tibor volt.

IMG_3300_001

„Ne szakmázzunk” – ezzel a mondattal készítette fel Bíró a beszélgetésre Zalánt. „Itt ma minden valami más.” – hangzott el az est elején Havasi Judit nyitóbeszédében. Volt szó magánéletről, gyerekkorról, és nem volt hiány provokatívabb kérdésekből sem. Zalán próbált a nehezen befogadható, posztmodern tipografikus versek mögé látni kérdéseivel: hátha a személyes sors a kulcs hozzájuk.

Persze gyerekkora mindenkinek volt, egy költőről ugyanakkor feltételezzük, hogy nem csak volt neki, de ráadásul különösen rossz volt, ami pedig meghatározta pályájának indulását, alakulását, esetleg verseinek érzés- és formavilágát is. Bíró Józsefnél nem így áll a dolog. Legalábbis szerinte nem. A gyerekkorának pedig semmi köze költői pályájához. Hacsak nem annyi, hogy már gyerekként megszerette a közösséget, az együttlétet és ez költői pályafutását is végigkísérte. Zalán azonban nem elégedett meg ennyivel. Mégis milyen közösséget szerethet egy költő, akiről feltételezzük, szereti a magányt, és a közönséget is csak „megtűri”? Bíró, mintha ellenállt volna Zalán azon törekvésének, hogy a versek mögött felfedezze a személyest, ismét szinte közhelyesen szép, rövid választ adott: a képzőművészek, az írók és költők társaságát szereti. Viszont megöregedett ő is, megöregedtek a barátok, pályatársak is, így már nem járkálnak össze, hiányzik az együttlét.

IMG_3297_001

Idilli gyerekkor, idilli élet. Biztos? Zalán azért sem hagyta annyiban, tovább kérdezősködött a költő fiatal koráról, akit egyébként kitettek az utcára, amikor gimnazista volt. Erről Bíró nem akart hosszasan mesélni, de azért csak-csak érdekesnek tűnt, hogy mi is történt. Talán itt vannak elásva költőiségének alapjai? Ha nem is éppen itt, de verset mégis az egyedüllét magányában kezdett írni. Bíró a költészetre tette fel az egész életét, az alkotás nélkül egyszerűen nem tud létezni. Sokatmondó lehet, hogy Kassák versei mellett József Attila és Juhász Gyula versei is nagy hatással voltak rá. Bárhogy is történt, bárhogy is van, ebben a költészetben még sincs helye a „gondolta a fene” esetének, magyarázta a versek befogadása kapcsán Bíró. Az meg igazán mindegy, ha az olvasó mást gondol, mint amit a költő. Ő különben is elfelejti, mit gondolt, mit érzett, amikor megírta a verseket.

A beszélgetést Orosz István felolvasásai törték meg. A felolvasásban eltűntek a tipográfiai jelek, nem hallottunk mást, csak hogy „örök ágról szakadt” és „határsáv maradok”. Orosz mélyen zengő hangján megszólaltatva ezek a sorok csordultig teltek érzelmekkel. Vajon nem azért van-e a tipografikus jelek sokasága, mert Bíró el akarja leplezni romantikus, érző, sérült lelkét, ahogy Kassák versei mögött is egy romantikus, érző, sérült lélek van? Ha az olvasó így gondolja, lehet így is.

Zalán felidézte, mit mondtak neki néhány éve: „A posztmodern meghalt.” Ha volt egyáltalán és tényleg meghalt, akkor Bíró József őskövület volna? Persze kérdés, mi is az a posztmodern. Egy esztéta hölgy szerint Bíró költészete már a ’80-as években is posztmodern volt verseinek intertextuális utalásaival. Őskövület vagy sem, az általa művelt vizuális költészetnek és költői performansznak hazánkban kevés tér jut, Bíró így főképp külföldön arat sikereket. Azért itthon is komoly számban jelentek meg kötetei. „Jól megörökítettem magam a jövőnek.” – mondta Bíró.

Elkezdett verset írni, tusrajzokat alkotni, költőként, képzőművészként, performerként tevékenykedik a mai napig is. Posztmodern és neovanatgarde. Multimediális és intermediális. Mégis „az irodalom a fő csapásvonal”, hangzott a válasz, amikor Zalán azt kérdezte, eldöntötte-e már Bíró, mi is akar lenni. A költészet és a vizualitás, a vizuális költészet egyébként is közel állnak egymáshoz. Bíró vizuális költészete azonban nem elsősorban és kizárólag képverseket jelent, hanem „tipográfia-mániát”, ami egyáltalán nem könnyíti meg az olvasó helyzetét. Felmerül a kérdés, foglalkoztatja-e a költőt, hogy ezek a versek „emberi fogyasztásra” készülnek.

IMG_3255_001

Az est végén belelapozgattam verseskötetekbe. Ez a költészet az, aminek a lényege felolvasásban, legyen a felolvasó akármilyen fantasztikus, nem adható vissza. A befogadása valóban nem könnyű, nem csoda, ha a lineáris olvasáson nevelkedett olvasóközönség idegenkedik ezektől, a határterületeken álló alkotásoktól. Itt tényleg nincs „gondolta a fene”. Csak a verseket olvasva értettem meg, hogy ez mit is jelent: ebben a költészetben valóban „halott a szerző”, sokkal érdekesebb a tartalom és forma, az olvasás során megképződő játéka, mint az, hogy költő személyes sorsának felkutatása.

Bíró azt vallotta magáról a beszélgetés végén, hogy későn érő típus: csak most éli a kamaszkorát. Elgondolkodtató, hogy verseinek befogadása is a kamaszkorát éli még. Lehet, hogy az olvasási szokásainknak is érnie kell még? „Fölérzitek talán” – így hangzik Bíró egyik versének utolsó sora. Egyszer tényleg „fölérezzük talán”, milyenek is az ő versei.

Fotó: Horváth Janka