Felvert portól émelyeg a szoba, nemrég itt volt, most elment. Én itt maradtam, a nyitott erkélyt bámulom, talán itt kéne hagynom mindent, talán el kéne aludnom. Egyre erősödő sípolás tompítja az érzékszerveimet, nincs más választásom, fohászkodok. Reszketek. Leborulok. Hiba volt megkeresnem, vétettem. Igen, azt hiszem, beláthatom, nagyot vétettem. Lassan visszajön, nincs sok időm hátra. A nap lassan leereszkedik. El kell felejtenem mindent, mert a lét is csak egy dolog, csak egy dolog…

Az életünket együtt kezdtük el. Olyan rég volt, hogy már képtelen vagyok visszaemlékezni minden egyes mozzanatára, de egy valami örökre belém ette magát: a puha talpa, a forró húsa, finom lehelete. Az arca napról-napra változott, azt is mondhatnám, folyton szebbé tette az idő. Éjszakánként levette a kicsinyke cipőjét, lábaim elé dobta, és apránként lépegetni kezdett körülöttem. Fordult néhányat, lehúzta a ruháját, és a csupasz teste fénylett az öreg, asztali lámpa előtt. Akkor kezdődött a tánc. Soha nem érhettem hozzá, csak csodálhattam, ezért a tekintettemmel követtem a pergő lábfejét, az összesimuló combját, az összekulcsolt kezeit. Nem érintett meg, csak éreztem, hogy simogat. Mintha könnyedén és csendesen fulladtunk volna bele a habos hétköznapokba, elfeledve a jövőt. Valójában könnyű volt nem törődni a jövővel, hiszen a szépnek éltünk. Én magasztaltam a halk, de mégis elmúlhatatlan létét, utolérhetetlen természetét, ő pedig az én szeretetemből táplálkozott. Ez így történt, és hosszú évekig keringett együtt a gyöngyöző vérünk a parázsló, makulátlan szobában.

Egy éjszaka mellém feküdt. Először csak elképzeltem, hogyan pihenget ott mellettem, aztán ránéztem és elmosolyodtam. Kérte, hogy érintsem meg. Megijedtem, tehetetlen voltam, mert soha nem nyúlhattam hozzá, de végül megtettem. Ajkaimmal simogattam a fesztelen hasát, lágy hajlatait, majd ujjainkat összefontuk. Kis időre görcsölni kezdett a torkom, nagyokat nyeltem, könnyezett mindkét szemem. Sima tenyerét a homlokomra helyezte, hátrasimította a hajamat, meleg csókjaival nyugtatott. Táncolni akartam vele, de nem mertem kimondani. Nem mertem, de hogy miért… Persze, lassan már semmit sem értek és semmit se tudok. Órákig feküdtünk egymás mellett. Többször is elaludtam és álmodtam. Arról álmodtam, hogy ketten forgolódunk a kanapé körül csillogva, meztelen.

Hajnalban ébredtünk, a buszok még csak óránként fékeztek le az ablak előtt. Reméltük, hogy lassan felkel a nap és simogatja majd a korgó hasunkat, de nem vártunk sokáig. Nagyot sóhajtottam. Ő kimászott a takaró alól, magára húzta a selymes, pillangóujjú felsőjét, és halkan ennyit suttogott: „Temess el drágám, soha ne keress többé.”

Riadtan ébredtem fel, a falióra nyolcat mutatott. Rázott a hideg a kicsapódó verejtéktől és a rémálomtól. A kedvesemhez bújtam, mozdulatlan karját magamra tettem. Hallani akartam szíve dobogását, halk szuszogását. De nem éreztem, nem hallottam semmit. Azóta minden reggel megállás nélkül azt kérdezem:

„Miért pont akkor hagytál el”

Magam ástam el, nem messze az otthonunktól. Közel voltunk egy erdőhöz, ahol a hangok gyászruhát öltöttek. A baglyok siratták, a tücskök meséltek róla, a Hold útjára kísérte. A homályból olykor halk sistergések hallatszottak. A fák felé néztem, de akkor minden elhalkult. Elhelyeztem a szürke, merev testét, akárcsak egy jégszobrot. A körmöm mocskos volt, ismét fáztam az izzadságtól, amit a bennem felgyülemlő méreg okádott ki a bőrömön keresztül. Elástam. Megpihentem. Akkor azt hittem, hogy már soha többé nem látom…

Nem így történt. Itt ülök, nézem a nyitott erkélyajtót, erősen pörköl a nap. Az egész szoba olyan kietlen. Erős dobbanások feszítik a mellemet. Tudom, hogy lent van és lassan közeledik felém. Mindjárt kopog. A múlt, amit háborgattam, a múlt, ami kísért, nem álom, tényleg itt van. Hiba volt felkeresnem.

Ugyanis az évek teltek, és észrevétlenül változott a világ. De a lelkem legmélyén folyton ő hiányzott, és egyedül éreztem magam, csakhogy előre kellett nézni, a nagyszüleim is ezt mondták, hogy gyermekem, csakis előre, ne törődj a múlttal, mert a jövő sok szépet rejteget, noha úgy éreztem, mindent elveszítettem. Végre öleltem, megérintettem valakit, ezt nem lehet elpusztítani csak úgy, még hosszú évek után sem. Beleőrültem, hogy valami a hátam mögött elvész, és még soha nem sikerült beléhatolni. Gyülemlett bennem az idő, nem tudtam mit visszafordítani. Az életem olyan volt, mint egy veszett kutyának, aki az utolsó injekcióra vár. Elhatároztam, hogy egy napon visszamegyek hozzá, és kiásom. Szerettem volna megérinteni, újra látni akartam.

Futottam a mezőn keresztül, hogy minél előbb az erdőhöz juthassak. Lehúztam az ingemet, útközben hátrahagytam a nadrágom, megkönnyebbülten haladtam tovább. Az erdő széléhez értem, ahonnan hűvös levegő áramlott az arcomba. Kapartam a földet, közben a semmitmondó fákat néztem. Aztán valamibe váratlanul beletört a körmöm. A középső ujjamból patakzott a vér, a frissítő szellő, ami a homályból eredt, hirtelen félbeszakadt. Megláttam az első csontot, egy részét belőle. Mosolyogni kezdtem örömömben és a nedves, fedetlen testemmel hemperegni kezdtem az égő földszemcséken, magamhoz szorítva a kedvesem combcsontját. Nevettem, ismét boldog voltam.

Másnap reggel még mindig földes volt a tenyerem, az arcom, az egész testem. A kezét nyújtotta, hogy felsegítsen az ágyból. Kissé betegnek éreztem magam, a falióra mutatója megállás nélkül forgott előttem. Nem néztem rá, csak nyújtottam a karomat, majd roppanásokat éreztem az ujjaim között. Az ő keze volt. Nem volt más, csak csont és porc. Hűvös volt, a saját tenyerem is elhidegült a testemtől. Behunytam a szemem, és a fürdőbe kísért, aztán a meleg vízbe süppedtem, majd elernyedtek az izmaim. Koppanásokat hallottam. Le-föl sétálgatott, később ő is bemászott a kádba velem szembe. Próbáltam a szemébe nézni, de csak üres gödröket láttam. Szerettem volna újra a hasát csókolni, de azokon a bordákon, azokon a bordákon mit csókolhattam volna?! Csak egy csontváz volt, semmi több.

„Miért pont akkor hagytál el”

Nem menekülhettem el, nem is tehettem volna. Valóban beteg voltam. Szépen, egyenletesen kezdett lebénulni valamennyi végtagom. Néhány hét elteltével kiderült, hogy visszafordíthatatlanok az emlék-érzéseim. Nem értettem, hogy lehet egyik napról a másikra olyan könnyen életképtelenné válni és magába a puszta életbe belebénulni. Az ő műve volt. Esténként ellenkezéseim ellenére is megállás nélkül táncolt, és az össze-összecsördülő csontjait kellett végighallgatnom az átkozott tolószékemben, miközben az összes lámpa a homályban sírta vissza a régi a fényt, a régi testet. Könyörögtem, hogy hagyja abba, rajtam ezzel nem segít. Végül a görcseimben fuldokoltam és hallgattam tovább lehajtott fejjel a koppanó talpait, zörgő vihogását. Nem akart rosszat, de gyűlöltem, ha hozzám ér, ha körülöttem táncol vagy sima koponyáját a vállamra hajtja. Nem értett semmit abból, amit mondtam, mert nem hitte el, hogy amit csinál, az engem még betegebbé tesz. Hiba volt az erdő szélén ismét magamhoz ölelni… Ez a visszafordíthatatlan bűn, amikor a tiszta, elcsendesült halottat újra zaklatni kezdi a jelen, hiszen ami szép és elmúlt, könnyedén üt vissza és megpecsételi a halandó lelkét.

Esős délután volt. A párás erkélyajtót nézegettem. Kíváncsi voltam arra, hogy mikor fog újra kitisztulni az ég, és mikor tekinthetek megint messzebbre. A hintaszékben üldögéltem, a fülledt levegő miatt nagy lélegzetet vettem, de mindez elmúlt, amikor a folydogáló cseppekkel együtt az apró álompocsolyákba merültem. Hát végre, együtt szaladhattunk tovább, hátrahagyva az emlékeinket. Elhagytuk a múltat és nem kerestük többé. Nem kapartam a földet, ami idővel betemetett, nem sírtam többet érte. Ha kellett, egyedül rohantam tovább. Kértem őt, hogy táncoljunk, hiszen ott állt előttem, a régi teste, a régi szépsége őrjöngött velem ebben a nyirkos, festetlen lakásban. Könyörögtem, hogy érintsen meg, simítsa hátra a hajamat, csókoljon meg halkan, nehogy bárki ránk találjon…

Rám talált. Az ölembe ült, és a lekopaszított termetével rám csimpaszkodott. Az eső elállt, nem tudtam többé hová bújni. Farcsontját a péniszembe nyomta, és hangosan énekelni kezdett. Nem fejezte be, még ha zokogtam is. Csak énekelt, később ordibált, mintha még bomlott volna le róla a hús, miközben elevenül nyugtalankodik a föld alatt. Bár mindene lebomlott, azt kívántam hogy a csontjai is szétporladjanak.

Egy vasárnap száraz csókokra ébredtem. A fény melegítette a merev végtagjaimat, tompa szemfogak rágták a fülemet. Minden erejével próbált átölelni, de nem éreztem semmit. Szúrós ujjperceivel tapogatta az arcomat, koponyája egyre elevenebben mozgolódott görbülő csigolyáin. Sejtettem, hogy újra táncolni szeretne. Belementem, mit tehettem volna… Rájöttem, hogy ez a „valaki”szeret engem. Hálás és bolond. Visszaadtam neki az életet, ő pedig elvette tőlem. Nem tehetett semmiről, a saját vesztemet én magam kerestem. Ez volt az igazság, el kellett fogadnom. Ezek után már csak az a nagy feladat volt hátra, hogy megtanuljak tűrni. Hagytam, hogy kopogó talpai röpködjenek a parketta felett. Tűrtem, hogy esténként lehúzza a nadrágomat és szeméremcsontjával rajtam körözget. Kiteljesedett, a csúcsra tört, én pedig megállás nélkül lihegtem, míg az üres tekintetemmel lyukat fúrtam a málló plafonba. Mint akit éjszakánként „jó szívvel” megerőszakolnak, úgy hullottam szét apránként darabokra, tétlenül. A testem az övé lett, de a lelkemből már nem volt mit odaadni. Amit csak tudtam, mind neki adtam. Jaj, Édesem, kedves kis kincsem, hova lettél, miért pont akkor hagytál el? Miért pont akkor…

Csodás érzés elmesélni az igazságot és a létemet anélkül, hogy megcáfolnám az egésznek a valóságát. Mert ha megkérdőjelezném a jelent, lassan már nem lenne mit kikaparnom, nem lenne semmi olyan, ami kísérthetne.

Hiszek abban, hogy ami már visszafordíthatatlan, az még leírható. De én már nem tudok írni. A kezeim rég elgyengültek, elfáradtak.

Megkértem őt, hogy írja le a történetem, kürtölje szét az élőknek és holtaknak, hogy milyen az, amikor szerettem valakit, aki először magasztalt, aztán zaklatott. Elkövettem a legsúlyosabb bűnömet. Nem szabadott volna a múltammal játszadozni, sőt élnem kellett volna tovább kételyek és meggondolatlanságok nélkül a mindennapjaimat. Ezt a hibát bárki elkövetheti, de ami megfertőz, az gyakran gyógyíthatatlan.

Rossz érzés itt ülni. Félek beismerni, hogy az időm egyre jobban csúszik ki a lábaim alól, és nehezebben megy a fohászkodás, bárcsak össze tudnám kulcsolni a kezeimet. Hallom, hogy nyílik az ajtó. Ha képes is lennék rá, akkor se fordulnék hátra. Behunyom a szememet, és várom, hogy megérintsen. Azok a megszokott hangok már nem is annyira kellemetlenek. Halkan elsétál mellettem. Néha kattog a térdkalácsa. Azt hiszi, hogy alszom, nem akar felébreszteni. Próbál észrevétlenül elmenni mellettem, hogy becsukhassa az erkélyajtót. Érzem, hogy néz az üres szemgödreivel, tudom, hogy a csontvelője valahol még az üregeiben csordogál, és minden erőfeszítésével gondolkodik. Hozzám lép, megérinti arcomat, és tétlenül áll előttem. Kinyitom a szememet, úgy teszek, mintha most születtem volna újjá. Kérdően tekint rám, én pedig bólogatok. Még mindig mozdulatlanul vesztegel. Ismét lehajtom a fejemet, hogy jobban értsen. Homoknyi szemek törnek le a könnycsontjaiból, aztán megfordítja velem együtt a tolószéket. Elfordulunk a napfénytől, elindulunk az előszoba felé, fejére teszi a kalapot, magára húzza a lepedőt, megkérem, hogy hozza magával a régi képünket is. Nem találja. Mit mondhatnék, semmi gond, majd hátha előbukkan egy másik. Mindenesetre hozza majd utánam…

Most nem a mezőn keresztül vágunk át, hogy minél előbb az erdőhöz érhessünk. Teszünk egy nagy kerülőt a repedezett betonúton, míg léptünkkel együtt fokozatosan ereszkedik le a nap. Némán tolja székemet a lecsupaszított Múltam, kíváncsian várom, hogy mikor fog felbukkanni az első csillag. Még érzem a felforrósodó úttestet, a hűlő levegőt.

Az erdő szélénél vagyunk. Nagyot sóhajtok, nincs semmi, ami már végleg visszatarthatna. A hátam mögött földkupacok. Hallom, mialatt ő kaparja a talajt, addig kisebb-nagyobb göröngyök gurulnak vissza a gödörbe. A nap teljesen eltűnt, apró csillagok mögé bújt. Nézem, melyik lehet a legszebb közülük, hova költözhetnék hamarosan, ahol nem követhetek el több hibát, ahol nem kell léteznünk többé. Ígérem, megtalálom a legszebb csillagot, emlékként ragyoghatunk tovább. Ő készen áll, nem látok belőle mást, csak sötét vázat, amin keresztül homályosan szűrődik át a holdfény. A gödörre mutat, ölébe vesz. Szépen elhelyez, még meleg a föld. Kényelmesen kinyújtja a lábaimat, fejem alá lepedőt gyűr, megérinti az arcomat. Megvan a csillagom, elmosolyodok, bólintok. Megkérem, hogy ne keressen többé és temessen el. Behunyom a szemem, még peregnek le rólam a földszemcsék, aztán egyre nagyobb súly nyomja a mellkasom. Könnyen alszom el, nem tudtam, hogy a világ ilyen puha. Nincs több tánc, nem kell látnom többé. A csillag is már csak egy emlék, a lét is csak egy dolog, csak egy dolog…