Bielik István sajtófotóssal beszélgettünk szíriai útjáról, a menekültválság alatt készített fotóiról és az emberi természetről.

Félonline.hu: A szíriában készített képeiddel 2013-ban megnyerted a MÚOSZ Nagydíjat. Hogyan ért meg benned az elhatározás, hogy kiutazol fotózni a konfliktuszónába?

Bielik István: Februárban mentem ki Aleppóba, akkor már 1 éve kitört Szíriában a polgárháború és iszonyúan érdekelt a dolog. Akkor még egy napilapnál dolgoztam, és ott mi, fotóriporterek a képügynökségekből dőlő képekkel foglalkoztunk. Korábban egy ismerősömmel voltam már kint Izraelben, egy esküvőre mentünk és kölcsön kocsival átmentünk a palesztin oldalra is. Ott fogott meg igazán a Közel-Kelet, lenyűgözött a palesztin kultúra. Mikor Szíriában az arab tavasz legvégén kitört a polgárháború, körülbelül fél év volt, mire megfogalmazódott bennem a kiutazás gondolata, és úgy döntöttem, hogy nekivágok.

Az újság keretein belül indultál el, ahol akkor dolgoztál?

Nem, abszolút magánban. Én fizettem az utat, az ötlet is saját kútfőből jött. Egy ügynökségnek küldtem képeket, amiből szépen lassan vettek az évek folyamán. Az elején nagyon sok fotós volt kint, utána elkezdett kikopni a dolog, az utóbbi években pedig Aleppóba már nagyon kevés fotóriporter merészkedik be. Szinte csak azok készítenek képeket, akik ott laknak.

kalasnyikov

Gyakorlatban hogy néz ki a dolog? Meglátsz egy szimpatikus srácot, a vállán egy kalasnyikovval és megkérdezed tőle, hogy csinálhatsz-e róla portrét?

Nem, ez hosszas szervező munka. Én úgy csináltam anno, hogy követtem egy spanyol fotós munkáját, akinek nagyon tetszettek a képei. Láttam, hogy ő valójában csapatban dolgozik. Még itthon elkezdtem levelezni egy másik spanyol újságíróval, aki szintén ebbe a csapatba tartozott. Közben az akkori barátnőm, Móni, aki külpolos újságíró, készített interjút egy női fotóssal, aki kint volt Szíriában, így szép lassan felvettem velük a kapcsolatot. Amikor konkretizálódott, hogy megyek, akkor őket kérdeztem meg, mert ilyenkor mindig előre kell helyi kontakt. Azokat az embereket, akik így helyszínen, háborús zónában, konfliktuszónában segítenek, fixereknek hívják, ők tolmácsolnak, sofőrt szereznek. Szíriában ez úgy nézett ki, hogy még meg is védenek, nemcsak fordítottak, hanem lötyögött egy gépfegyver az oldalukon.

Voltál közvetlen életveszélyben?

Amikor megérkeztem és átmentem a török-szír határon, volt egy másfél-két óra, amíg nem jött a fixerünk. Ott konkrétan összeszartam magam. Jöttek a kendős emberek, kamionsofőrök, tehát nagyon zorall volt az egész szitu. Sokan rémisztgettek már előtte, hogy ott kurva sok embercsempész van, és ugye a szélsőséges csoportok embert rabolnak. Akkor még nem nevezte magát nevén az Iszlám Állam. Kiderült, hogy két hónappal azelőtt, hogy kimentem rabolták el a James Foley-t. Ő volt az első, akit lefejeztek, és kiderült, hogy attól a fixer csapattól rabolták el, akiknél én is voltam. Miután visszajöttem Steven Sotloff volt a második, akit lefejeztek és őt konkrétan attól az embertől rabolták el, aki az én fixerem is volt. Utólag esett le igazán, hogy folyamatos volt a veszély. Látszik, hogy európai vagy, hogy újságíró vagy és nem illessz teljesen a közegbe. Amikor a határról Aleppóba indultunk autóval, mi is közvetlen életveszélybe kerültünk: valaki nagyon messziről tüzelt ránk. Kopogtak a töltények az autón, a sofőr pedig megkérdezte, hogy tudom-e, mi ez a hang. Mondtam, hogy igen. Azt mondta, hogy ezzel nem lehet mit kezdeni. Beléptem ide, itt leszek két hétig, állandóan ez lesz, szokjak hozzá. Eleinte folyamatosan stresszben van az ember, aztán amikor éjszaka befekszik az ágyba, ugyan lematekozza a fejében, hogy miközben körülötte bombáznak, tök hülyeség bebújni az ágy alá, mégis megteszi. Ezen a helyen bármi megtörténhet, nem csak az, hogy lelőnek, a bombázások, a nehéz tüzérség is valós veszélyt jelentenek.

ablak

Kevin Cartner kapcsán merültek fel morális kérdései a sajtófotózásnak, neked mi a véleményed erről a kérdéskörről? Hogyan sikerült feldolgozni a rengeteg szörnyűséget, amit láttál?

Neki konkrétan annyira nem sikerült feldolgoznia, mert beült az autójába és slaggal bevezette a kipufogót, és azt hiszem, hogy harmincegy – úh, én is harmincegy éves vagyok –, harmincegy évesen eléggé öngyilkos lett. A huszonnyolcas klubról, Morrison, meg ilyenek, arról már lecsúsztam. Tulajdonképpen az ember valamilyen komolyabb, benső indíttatásból megy el ezekre a helyekre, ami nálam a világ megértése. Oda kell mennem, hogy lássam, megtapasztaljam ezeket a dolgokat, és a fotó nagyon jó eszköz arra, hogy azt, amit látok, meg is mutassam másoknak az én szubjektív szűrőmön keresztül. Ezt tartom fontosnak és emiatt nem nagyon foglalkozik az ember magával. Persze visszanyal a fagyi, a tavalyi év engem is nagyon megreccsintett. Folyamatosan, egy éven át láttam a menekültek szenvedését, ahogy embertelen körülmények között élnek, rángatják őket, drótkerítéseken másznak át, a kislány haja beleakad a szögesdrótba. Mint egy kibaszott végtelen futószalag ez az egész, ami soha nem áll meg. Megoldhatatlan probléma, pontosabban úgy gondolom, hogy a társadalom nem fog gyakorlatban működő megoldást találni rá, és ez így szar. Konkrétan néha utálom az embereket, az emberiséget.

kislany.jpg

Egyfajta kiégésre gondolsz?

Hát nem is az, hanem hogy ez a valóság. Jó, persze, megvan az életnek a szép, meg a jó oldala is, de úgy gondolom, hogy erre is fel kell hívni a figyelmet. Nem érzem úgy, hogy ez szakmailag vagy akármilyen más szempontból megtérülő dolog lenne, viszont ez egyfajta kattanás, ez a szenvedélyem. Most egy kicsit elfordultam ettől, de a kisördög most is ott ül a vállamon. Láttam, hogy Hegyi-Karabah-ban egy hete újra elkezdtek háborúzni és lövik egymást. Meg is fordult a fejemben, hogy az a hely engem vonz, és hát, ez mindig úgy szokott kezdődni, hogy bent motoszkál valami.

A családod ezt mennyire tolerálta, hogyan tudták elfogadni, hogy elmész egy háborús övezetbe fotózni?

Az az érdekes, hogy amikor Szíriát kitaláltam, olyan meggyőzően adtam elő a szüleimnek, hogy már minden le van szervezve, nyugi, easy, hogy még én is elhittem. Úgy magyaráztam a dolgot, hogy itt tényleg nem lehet semmi baj. Persze, amikor az ember megérkezik, belekerül és látja, mi történik, akkor az teljesen más. Itthonról nem láttam ennyire tisztán a dolgokat. Most decemberben egy fiatal, nagyon ambiciózus fotós srác mondta, hogy elmenne Szíriába, Aleppóba. Mondtam neki, hogy jó ötlet, de oda kimenni most, az egyenlő azzal, hogy vesz egy kötelet és felköti magát, kvázi a tuti halál.

Felteszek egy laikus kérdést, neked miből áll össze egy jó kép?

Nemrég arról beszélgettem egy fotós cimborámmal, hogy tulajdonképpen két fajta fotós van. Az egyik azért fotóz le valamit, hogy vizuálisan jó képet csináljon, és van az a fotós, aki meg azért fog fényképező gépet, mert ez egy nagyon jó ürügy arra, hogy ott legyen valahol, ahonnan más menekül, ahol igazából nem kéne ott lennie. Inkább azt mondanám, hogy azért csinálom ezt, mert látni akarom ezeket a dolgokat. Nálam nem a vizualitás számít, hanem az, hogy embereket, érzelmeket fotózzak. Nagyon nehéz azt mondani, hogy „egy jó kép”, mert amikor fölvettem a fényképezőgépet, akkor tudtam, hogy ezzel foglalkozni fogok. Nem lehetett tudni, hogy meddig fog tartani, de azt igen, hogy nem egynapos dolog lesz. Nem egy kép fog ebből születni, hanem egyfajta tanulmány. Amikor elkezdtem, nem sejtettem, hogy egészen Görögországig el fogok menni, de végül úgy alakult, hogy Leszbosztól Ausztriáig végigmentem az úton. A nagyobb gócpontok, amiket érintettem, Leszbosz volt, Athén kimaradt, utána a görög-macedón határ, a macedón-szerb és végül a szerb-magyar határ. Magyarországon belül pedig folyamatosan változott, először Röszke, utána a déli oldalon bejött a horvát-szerb határ is. Húzós volt a tavalyi év.

ut

Milyenek voltak a találkozások a menekültekkel, milyen személyes tapasztalataid vannak?

Szabadkára többször mentem vissza, és újságíróként nem megengedett, hogy megvesztegeted azt az embert, aki a témádnak az alanya. Mégis úgy mentem ki oda nagyon sokszor, hogy vittem vizet, meg ételt, de sohasem azért, hogy könnyebb legyen fotózni. Sőt, nagyon sokszor volt, hogy ennek ellenére megkértek, hogy ne fotózzam le őket. Amikor ez az egész ügy eszkalálódott, sok civil és segélyszervezetek is megjelent. Úgy gondolom, hogy ez egy olyan helyzet, amikor segíteni kell, s nekem is csupán ennyi volt a szándékom, amikor étellel kínáltam őket. Szabadkán például egyszer szakadt az eső és láttam, hogy egy srác papucsban, térdig érő sárban dagonyázik. Kihívtam a kocsihoz és odaadtam neki a gumicsizmát, meg még két váltócipőm, mert nekik nagyobb szükségük volt rá. Augusztusban Calais-ban, a francia-brit határnál egy nem hivatalos menekülttábor alakult ki. Nem vágott bele ebbe a balkáni útba, ami a fő vonal volt az anyagomban, viszont érdekes volt, és néhány fotós kollégával elmentünk oda. Ott a dűnék között sétáltunk, és egyszer csak odajött egy ember és megölelt. Egy afgán srác volt, aki nem tudott angolul, de odajött egy másik fiatal, aki fordított, és kiderült, hogy vele is találkoztam Szabadkán és vittem ki neki kaját. Ott Szabadkán eltöltöttünk velük egy estét, tök jó csapat jött össze. Volt velük egy közgazdász is, aki fordított, így nagyon jól elbeszélgettünk. Kint voltunk a nádasban, esett az eső. Mondtam nekik, hogy egy kicsivel beljebb van egy téglagyár, ahol fedett rész is van. Sokan féltek attól, hogy bemenjenek oda, mert ott szoktak razziázni a szerb rendőrök, megverik őket, elveszik a pénzüket. Azonban annyira esett az eső, hogy végül mégiscsak bementünk oda, tüzet raktunk és mindenki sztorizott arról, hogy hogyan indultak el, a család melyik része van még otthon. Tulajdonképpen ez egy olyan férfi csapat volt, akik előrejöttek, hogy eljussanak valahova, dolgozzanak, pénzt szerezzenek, hazaküldjék a pénzt, és akkor tud jönni a család másik része.

tuz

Min dolgozol mostanában, mióta itthon vagy?

Semmin. A fotózás most egy kicsit mellékvágány lett. Tulajdonképpen a fejemben van egy anyag, amin szeretnék dolgozni, és teljesen más, mint amit eddig csináltam. A nevemből látszik, hogy szláv felmenőim vannak, anyukám Pilisszántóról származik, apukám családja pedig Csömörről. Egy ilyen identitáskereső, gyökerekhez visszatérő anyagon gondolkozom, amit nem sajtófotósként készítenék, hanem kortárs művész anyagnak szánok.

Fotók: Bielik István