Vannak dolgok, amiknek nem is a létét veszed észre, hanem a hiányát, amikor eltűnnek az életedből. Ilyen volt a reggel negyednyolcas vendég is, akit az aktuális mosogatófiúval csak Rövidkávénak becéztünk, mert minden reggel ugyanazt kért. Vannak ilyen visszatérő vendégeink, akik mindig ugyanazt kérik, sőt, a reggel nagy részét ilyenek teszik ki. Rövidkávé a to go latte macchiatót rendelő anyuka és a nyáron is piros sapkát hordó, babychinót ivó kislány előtt érkezik, kikéri a rövid kávéját, amit nem espressónak hív, hanem rövid kávénak. Amíg elkészítem neki a kávét, addig akkurátusan leteszi a táskáját, télen leveszi a sálját és a kabátját, a kávégépben tükröződik minden mozdulata. A rövid kávéját a pultnál ülve issza meg, a fiatal anyukát bámulja, vagy az utcát nézegeti. Rám csak akkor néz, amikor rendel, és elveszi a csészét a pultról. Néha lopva megbámulja a hátamat, amíg készítem a kávéját, a nyakamat nézi – ezt is látom kicsit torzítva a kávégép görbületében. Körülbelül negyed órát tölt bent, általában akkor megy el, amikor megjön a félnyolcas vendégünk, egy idős, bajszos úr, aki a szemközti múzeumba megy tovább. Ő hosszút iszik tejjel, két cukorral, és kiflit kér hozzá. Ameddig voltak rendes asztalok, a pulthoz legközelebbihez ült le, és megvárta, amíg kimentem hozzá felvenni a rendelést. Mióta nincsenek asztalok, a kirakat melletti pult mellé áll, de a csípője miatt a magas bárszékre nem tud felülni. Nem mondta, de látom, ahogy mozog. A kirakatban lévő régi fotelt szokta nézni. Az a fotel a legrégebbi berendezési tárgy a kávézóban, az egyetlen fotel, ami megmaradt a régiek közül. A főnök ötlete volt, hogy tegyük be a kirakatba, és az évszaknak megfelelő díszekkel aggassuk tele. Nyáron műanyag fagyitölcsérek lógnak le a plafonról felette, télen műanyag rikító mikulások másznak rajta. A félnyolcas öregúr még ült azon a fotelon. Most már csak nézi, miközben a kiflijét a tejeskávéba mártogatja. A kifli és a kávé szépen eltűnik a fehér bajusz mögött, ami kicsit mintha visszanyerné gesztenyebarna színét a kávétól. Talán nem is az öregúr issza meg a kávét, hanem a bajusz.

Rövidkávé kiszolgálása alig visz el két-három percet. Egyszer-egyszer, amikor nem jött, fel sem tűnt, hogy az a két-három perc mással telt el. Egyre több a vendég, mióta fánkot is árulunk, fiatalok is bejönnek. A szemközti múzeum minden dolgozója itt kávézik, a gyakornokok itt találkoznak reggel, hogy aztán együtt menjenek át. Már héttől állandóan vannak, én pedig pörgök-forgok a pult és a kávégép között, néha hátraszólok az aktuális mosogatófiúnak, hogy töltse fel a barnacukrot, vagy hozzon még előre tejet. Az utóbbi időben már nem beszélgetnek velem az emberek, mert sor van, érzik, hogy a hátukat nézi valaki más, csak kérnek, kapnak, és mennek. Az idő drága, a kávéra csak egészen rövid jut belőle. Minden belépőnek hangosan köszönök, ez sokat számít, és minden kilépőnek is hangosan köszönök, ez is sokat számít. Rövidkávénak is mindig köszönök – jó reggelt, jó reggelt; viszlát, viszlát. De a pörgésben is sokat megtudni az emberekről, akár rászánják az idejüket egy kis beszélgetésre, akár nem. A piros sapkás kislány például utálja a babychinót, de megissza, mert azt hiszi, hogy az anyukája is azt iszik, és olyan szeretne lenni, mint az anyukája. Az anyukája lakktáskával, sminkben-rúzsban jár, mindig kifogástalan külsejű. A kislányon gyerekszájfény van, a körmei átlátszóra vannak lakkozva, és ugyanolyan kéztartással veszi el a papírpoharat, mint az anyja. A piros sapkája az egyetlen lázadása, ezt apukától kapta, akivel csak ritkán találkozik. Anyuka nem beszél szépen az apukáról, aki most egy fiatalabbszebblibát kettyint, persze a gyerek ezt nem értheti. Ők már azután kezdtek el ide járni, hogy a kerek asztalok eltűntek, így eszükbe sem jut bent maradni, mindig elvitelre, vagyis hát to go kérik a kávét. A kislány maga kéri a magáét – ugyanazt kérek szépen, köszönöm, mondja. Az anyuka első alkalommal suttogva mondta, hogy természetesen nem adhatok ugyanazt a kislánynak. Forró csokoládét akartam neki adni, de az anyuka megbotránkozva nézett rám – azt biztosan nem, egy babychino lesz neki, és semmi cukor. Egy ideig, amikor a kislány kikérte az ugyanazt, az anyuka odakacsintott nekem, inkább cinkosan, mint figyelmeztetően, de most már nem csinálja. Néha eljátszottam a gondolattal, hogy mégis forrócsokit adok a kislánynak, egy icipici karamellsziruppal, de egészen addig, amíg Rövidkávé el nem tűnt, nem mertem megkockáztatni. De aztán Rövidkávénak nyoma veszett, és aznap volt három percnyi időm, amivel nem tudtam elszámolni, és amikor a kislány ugyanazt rendelt, forrócsokit készítettem neki, tejcsokoládéporból, egy icipici karamellsziruppal, és két kanál cukorral. Próbáltam fapofával odaadni neki, de láttam rajta, érzi, hogy ez most valami összeesküvés.

Rövidkávé egész nap nem jött. A félnyolcas bácsi kicsit meg is torpant, hogy nem a megszokott arcnak adja át a kilincset, de aztán ugyanúgy mártogatta a kiflijét a kávéba, mint mindig, és elmélázva nézte a fotelt a kirakatban. Talán arra gondolt, milyen volt üldögélni benne, amikor még kis kerek asztalokkal volt berendezve a kávézó, és ő ide vonult át a múzeumi gyakornokokkal egy kávéra délután. Összetoltam nekik két-három asztalt, a fiatal srácok odahúzták a fotelokat, és órákig hallgatták, ahogy a múzeumról mesél az öreg, a bajusz alól évszázadok kacskaringóztak elő, a gyakornokok pedig néha tüsszentettek, amikor igazán régi kódexekről volt szó, amikhez csak kesztyűben lehet nyúlni.

Először csak napok voltak, aztán hetek, végül hónapok, és Rövidkávé nem jött. Nem kérte ki a rövid kávéját, nem bámulta meg a nyakamat, nem nézte az utcán kavargó embereket, és nem adta át a kilincset a bajszos öregúrnak. A kislány nőtt legalább öt centit, a piros sapkát olcsó, műanyag, piros pillangós csat váltotta fel, amit az anyuka néha megpróbált észrevétlenül kikapni a hajából. Egy idő után már nem ugyanazt kérte, hanem a szokásosat, és forrócsokit kapott érte, néha karamellsziruppal, néha epersziruppal, néha pedig puha cukorkával, amit már az iskolában halászott ki a pohárból, amikor az anyukája nem látta. De legalább eltelt valahogy az a három perc, amit Rövidkávénak kellett volna kitöltenie.

Az egyik nap kénytelen voltam azt mondani az öregúrnak, hogy nem tudok kiflit adni. A főnök megszüntette a kiflit és a zsemlét, helyette croissant-t kezdtünk árulni, édes vajasat és sós füstölt sajtosat. Az öregúr egy vajas croissant-nal ült le a szokásos helyére. Néha, amikor biztos voltam abban, hogy a főnök nem jön be aznap, hoztam neki kiflit a szomszédos pékségből. Fura volt látni, hogy a tízforintos kifli mennyire boldoggá tudja őt tenni. Amikor kiflit kapott, ott maradt a pultnál Rövidkávé helyén, és két vendég között rám mosolygott. Egyszer betévedt délután is, három fiatal férfi volt vele, gyakornokok lehettek. Az egyik fiatal széket kért tőlem – ha más nincsen, legalább egy összecsukhatót, ha tudna adni. Kivittem a két széket a konyhából, amiken az aktuális mosogatófiú szokott cigarettaszünetet tartani, ül az egyik széken, a lábai a másik széken. A fiatalok elrendezgették, két bárszéket húztak oda, az öregurat leültették az egyik székre, és kávét kértek mindannyiuknak, meg egy-egy vajas és sajtos croissant-t. Az öregúr a székről vigyorgott rám végig, minden ránca mosolygott, még a bajsza is felfelé állt. A fiatalok körbeülték, az ölükben egyensúlyozták a croissant-okat meg a kávét, az öregúr körülményesen belemártotta előbb a vajas, aztán a sajtos croissant-ját a kávéjába, megkóstolta mind a kettőt, megint dobott felém egy mosolyt, és utána mesélni kezdett a fiataloknak. Néha megállt, kortyolt a kávéjából, és minden korttyal mintha egy árnyalatnyit visszabarnult volna a bajsza.

Nyár lett, tél lett, tavasz lett, és Rövidkávé három perce lassan a kislány három percévé változott. Az aktuális mosogatófiút megint kirúgta a főnök, mert nem szabad a konyhában dohányozni, helyette jött egy másik, de ha rajta kapja majd, ezt is ki fogja rúgni, mert ez is dohányzik a konyhában. Az aktuális mosogatófiúk mindig arra panaszkodnak, hogy nincsen annyi idejük, hogy kilépjenek cigarettázni, éppen csak lehuppannak a konyhai székre, felpakolják a lábukat, elszívják a cigit, és már menni is kell vissza, annyi a vendég. Tényleg egyre több a vendég, és egyre kevesebb időt töltenek bent. Talán akkor sem lennének bent többet, ha le tudnának ülni, mert nincsen idejük, az idő pénz.

Nem is tudom, hogy miért hiányoltam annyira Rövidkávét, amikor szinte semmit nem csinált. Egyetlenegyszer beszélgettünk, amikor két éve járni kezdett hozzánk. Akkor még a kerek asztalok voltak a fotelekkel, de ő mégis a pulthoz ült le. Akkor sem töltött negyed óránál többet a kávézóban. Amikor először jött, megkérdezte, hogy mi a különbség a rövid és a hosszú kávé között. Zöld kabát volt rajta, szürke sállal és sapkával. Ugyanazokkal a mozdulatokkal rakta le maga mellé a sálat és a sapkát, mint utána minden egyes reggel. Aznap reggel alig voltak, nyugodtan behívhattam a pult mögé, és elmesélhettem neki, hogy a hosszúkávé nem több vízzel lefőtt rövid kávé, a kétféle kávéhoz két különböző gépünk van, és másként őrölt kávét használunk hozzájuk. A rövidkávés gép nagy nyomással préseli át a forró vizet az egészen finomra őrölt kávén, így gyakorlatilag a nyomás kényszeríti a kávé aromáját bele a vízbe. A hosszúkávét készítő gépünk sokkal kisebb nyomással dolgozik, a forró vizet csak átcsurgatja a kávén, a víz pedig csorgás közben sodorja magával a kávé ízét és illatát. A jó hosszúkávéhoz több idő kell, elkészíteni és meginni is. Rövidkávé, aki akkor még nem volt Rövidkávé, azt kérte, hogy préseljek neki egy jó kávét, én pedig készítettem neki egy rövid kávét, és onnantól két éven át, minden reggel csináltam neki egyet. Közben a főnök lecserélte a kávégépeket, a régi feketék helyett lett ez az új ezüstös, ami mindkétféle kávét le tudja főzni, és amiben tükröződve megleshettem, ahogy Rövidkávé leveszi a kabátját, néz ki az ablakon, és ahogy néha lopva engem is néz. Soha nem szólt hozzám többet, csak a rövid kávét kérte ki – egy rövid kávét, kérem. Aznap, amikor először nyitottunk ki a kerek asztalkák és a fotelok nélkül, másként kérte a kávéját – egy rövid kávét, kedvesem, köszönöm. Talán látta, hogy a kerek asztalkákkal eltűntek az ücsörgők, megjelentek a rohanók, akiknek hiába köszönök, amikor belépnek, nem köszönnek vissza.

Néha eszembe jut, mi lett volna, ha egyszer nem csak annyit mond, hogy egy rövid kávét, kedvesem, köszönöm. Mondhatott volna valami többet is – milyen szép időnk van, nemdebár, kedvesem. Kedvesem. A zöld kabátról néha zöld szálak ragadtak a sál alatt megizzadt nyakára. Ahol a nyaka átváltozott a hátává, egészen puhának látszott a bőr. Talán nekem kellett volna egyszer azt mondani, hogy parancsoljon, a kávéja, kedvesem.

Aztán egy csütörtöki napon visszajött. Reggel, negyed nyolckor. A to go latte macchiato anyuka és a babychino kislány előtt, aki már nagylány volt, és a szokásosat kérte. Leült, levette a kabátját, a sapkáját és a sálját. Egy rövid kávét, kedvesem, köszönöm. Megtelt a három perc, a kislány három perce, megtelt a zöld kabáttal, a sállal és a sapkával a mellette lévő bárszéken, megtelt a rövid kávéval, a kedvesemmel, a köszönömmel. A kávé íze belenyomódott, préselődött a forró vízbe, mosoly préselődött az arcomra. Ahogy kiemeltem a csészét a gép alól, kávéillat robbant ki belőle, hiába kényszerítette a gép a vízbe, nem tudott benne maradni. Egy rövid kávé, kedvesem, akartam mondani, ahogy letettem elé a csészét, de belépett az anyuka a kislánnyal, hajában a piros csattal – to go latte macchiato, sietünk. A szokásosat kérem szépen, köszönöm, és perdülnöm kellett a to go latte macchiatót és a szokásosat lefőzni. A szokásosba tejszínhab és fahéj került, apró olvadós cukorkákkal. Mire a kislány becsukta maguk mögött az ajtót, Rövidkávé már a kabátját vette, bennem pedig elpukkadt a mosoly, amikor a kilincset átadta a meglepve ránéző múzeumi bajszos úrnak, akinek a szemei még akkor is el voltak kerekedve, amikor elé tettem a hosszúkávét tejjel, két cukorral és vajas croissant-nal. Mintha akart volna mondani valamit, de jöttek a vendégek, és nem volt idő bármit is mondani. Espresso elvitelre, két cappuccino, egy vajas croissant lattéval to go, egy fánk elvitelre, senki nem marad, csak elvitelre, viszik, viszik a kávét, amit préselek, főzök, csorgatok, gőzölöm a tejet, adom a cukrot, fahéjat szórok, szirupot cseppentek, még két espresso. Rövidet senki. Kedvesem senki. Köszönöm senki.

Zárás felé fogynak az emberek, nyolckor már kevesen kérnek kávét, inkább fánkot visznek, papírpohárba forrócsokit öntök, néha egy-egy teát. Jönnek a délutáni törzsvendégek, a múzeumból egy fiatal copfos lány, felemás fülbevalóval, uzsonnázik, a kirakat mellett lévő pultnál állva eszi a fánkot, utána megy vissza. Zárás előtt mindig benéz egy néni, aki a maradék száraz kiflit és a kávézaccot vitte el régebben, most croissant-t vinne, de az aktuális mosogatófiú már megint elfelejtette, pedig megkértem, hogy ne dobja a maradék croissant-okat a szemétbe, így csak a zaccot viszi, amit külön zacskóba gyűjtök neki, persze a főnök nem tud erről. Ötletem sincs, mit kezd a zaccal.

A néni kifelé menet átfordítja a nyitva táblát zárvára.

És mégis bejön valaki. Látom tükröződni a kávégépen, amit éppen lekapcsolnék, tükröződik, mint minden reggel, két éven keresztül, és mint aznap reggel is.

– Nem inna meg velem egy kávét?

Próbálok nem úgy nézni, mint ahogy nézek, de hát úgy nézek, ahogy nézek.

– Most? Itt?

– Akár. De ha szeretne, beülhetünk máshová is.

– Mit kér? Egy rövid kávét?

Nemet int, leveszi a kabátját, mint reggel, leteszi a bárpultra maga mellé. Nem látom, hogy mosolyog-e, mert nem nézek rá. Ő sem látja, hogy mi van az arcomon, mert nem néz rám.

– Egy hosszút.

Mosoly oldódik az arcomra, mert tudom, hogy hogyan fogja folytatni. A mosolyom belevillan a kávégép tükrös testére, rávillan Rövidkávé arcára, akinek biztosan van rendes neve is, talán megkérdezem mindjárt, de lehet, hogy nem, csak később. Nem tudom, hogyan lehet megismerni valakit egy rövid kávéból. Hogyan lehet egy rövid kávényi idő alatt beleszeretni. Két évnyi rövid kávé. Talán nem csak három perc az övé.

– Igyon velem egy kávét. Van időnk, kedvesem, ugye? Van időnk.