A színház világa immáron 500 éve fogadta be William Shakespeare-t, azóta játsszák, nézik, értelmezik, alakítják műveit. Különös belegondolni, hogy valami, ami egy fél évezreddel ezelőtt íródott, hogyan lehet ennyire fájdalmasan aktuális, miként érezheti minden kor embere, hogy a darab esendő szereplőit az ő hétköznapjaiból lopta ki a szerző?

lear

A jól ismert, örökérvényű darab megmagyarázása azonban nem az én tisztem, és úgy vélem, hogy a Radnóti Színházban Alföldi Róbert sem kívánta újraértelmezni, vagy nem akart bármit is belemagyarázni. Nem kell az aktualitást kiszólásokkal hangsúlyozni, hiszen anélkül is érthető, nincs szükség hatásvadász elemekre, hiszen a szöveg önmagában is a székéhez szögezi a nézőt. Ezt tökéletesen felismerte a rendező, a mestermű köré létrehozott egy különleges, szimbólumokkal teli környezetet, ahol a legapróbb tárgy is hatalmas jelentőséggel bírhat.

A kezdőkép egy dúsan megrakott, fehér terítős ebédlőasztal, nagypolgári környezet, illedelmesen eszegető család körülötte, látszólag a kiegyensúlyozottság megtestesítői. Az idilli kép azonban hamar megváltozik, és a történet előrehaladásával a katonás rendben sorakozó tálak és fazekak épp olyan zűrzavarrá és undorító masszává válnak, mint a színpadon bonyolódó emberi kapcsolatok. Az első pillanatban szánni való, szerencsétlen oldalági gyermek egy megátalkodott, gerinctelen törtetővé válik, míg a talpnyaló udvaronc az egyetlen hűséges társsá. Ez egyébként jellemző Alföldi Róbert rendezéseire, egyetlen helyszín és díszlet, melyben nyomot hagy minden egyes jelenet vagy cselekvés.

A jellemek közül egy van, aki végig megőrzi ártatlanságát – és épp emiatt kevés szerepet is kap, hiszen ártatlanságával nem képes egy ilyen világban élni-, Cordélia, Lear király legkisebb, és egyetlen igaz lánya, akit azonban apja gőgösségében elüldöz magától. Rajta kívül, beleértve főhősünket, a László Zsolt alakította Lear királyt is, egyetlen olyan sincs, aki a történet folyamán ne mutatná meg gyarló oldalát. Egy hatalmas különbség azonban felfedezhető köztük. Van, aki képes felülemelkedni hibáin, és erkölcsi fölénye megmarad, míg más elmerül saját gátlástalanságában.

Mindezen metamorfózisok változását a szereplők kinézetén lehet a legkönnyebben nyomon követni. Goneril és Regan, Lear két idősebb lánya, valamint öntelt környezetük szinte a darab legvégéig, vagy épp a szereplő haláláig tiszták maradnak, ruhájuk, külsejük rendezett. Azok azonban, akik kis megingással, de hűek maradnak erkölcseikhez, előbb utóbb mocskosakká, véresekké válnak. Azt sugallná tehát a darab, hogy a bűnösök tündökölhetnek becstelen ékeikkel, míg az ártatlanoknak álcázva és megalázottan kell tengetniük életüket?

Érdemes a három testvér kinézete közti szimbolikus különbségre is figyelmet fordítani. A két idősebbiken vastag smink, nehéz ruhák, míg a legkisebbik sminktelen, egyszerű ruhácskában. Goneril, aki a hízelgő beszédével tévesztette meg apját, különlegesen erős színű rúzst, míg Regan, aki ártatlan nézésével szédítette meg Leart, feltűnő szemfestést kapott.

Lear királyt a hatalom és a rendezettség megtestesítőjeként ismerjük meg, aki ereje csökkenésével jóhiszeműen – és talán kicsit öntelten – lányaira kívánja hagyni birodalmát. Ahogy azonban múlik az idő, csalódnia kell környezetében, döntéseiben, és legfőképp, saját józan ítélőképességében. Ezt azonban nem képes épp ésszel felfogni, így egyszerűen megőrül. Ezt mutatja ruhájának alakulása is, minél kevesebb a hatalma, és minél lejjebb süllyed az őrület örvényeiben, annál kevesebb a ruha rajta, elveszti egymás utána a zakóját, mellényét, kibomlik az inge, nyakkendője, míg a darab csúcspontján már anyaszült meztelenül tombol a színpad közepén.

A már említett asztalon a cselekmény végére ugyan alig, de még megmarad néhány nyoma annak a terítéknek, ami még a békés világból származik. A szereplők, akik még időközben meghaltak, mocskosan feltámadnak és a szintén koszos, de még élők mellé telepednek, elkezdenek falatozni a maradékokból. Talán nem is a szereplők, csupán az általuk megtestesített karakterek és embertípusok tértek vissza? Egyetlen ember azonban nem tér magához, az ártatlan és tiszta Cordélia nem csatlakozhat a saját romjaikon tort ülőkhöz.

Shakespeare és talán Alföldi Róbert ezzel üzenne, hogy a világból kivesznek az értékek, eltűnt az önzetlenség és őszinteség? Nos, erre már nem kapunk választ, a kérdés megválaszolását ránk bízzák az alkotók.