Steve McCurry kortárs fotóművész neve sokak számára ismert, ő készítette a National Geographic branddel összenőtt, ikonikus fotót, az arcát felfedő afgán lányról. Fotóiból nyílt meg egy válogatás a Műcsarnokban március 18-án. McCurry figyelemre méltó művész, vibráló színekben gazdag képein a háború sújtotta területek egy olyan világát tárja fel, amely kevésbé ismert.

Mire a helyszínre értem már kígyózó sor állt, kénytelen voltam beállni, és kivárni a kicsivel több, mint egy órát, hogy bejuthassak. Miután bejutottunk, a pénztár előtt újabb sorban állás várt, de ezért a kiállításért – gondoltam – megéri várni. További várakozás(ok) után sikerült elérnem a teremet, ahol megpillantottam végre a híres fotókat.

A terem falain lógó óriásra nagyított képeket rendkívül zsúfoltan helyzeték fel, ekkor értettem meg, hogy miért kellett olyan sokat ácsorogni a bejárat előtt. Ha még egy embert beengedtek volna, akkor meg se lehetett volna mozdulni. Így is nehéz volt úgy helyezkedni, hogy egy feljebb akasztott képet a megvilágítás visszaverődése nélkül lehessen élvezni. A másik csalódás az volt, hogy ennyi. Ezen az egy, zsúfolt termen kívül egyszerűen nem volt másik. Sehol. Igazságtalan, hogy egy méltán híres és nagy múltú művész oeuvre-jét így, összetömörítve, élvezhetetlenül állítják ki. Próbáltam kihozni a helyzetből a maximumot, de nem volt egyszerű. A fotókat fotózták emberek előttem, mögöttem, mellettem, egy-egy kép címének elolvasása közben arra kellett koncentrálnom, hogy fel ne lökjek valakit. A képek óriási mérete miatt igyekeztem volna pár méterrel távolabb állni azoktól, hogy megfigyelhessem a részleteket is (hiszen ezért jöttem), de ez szinte lehetetlen volt. Az egész terem körbejárása nem tartott tovább fél óránál, mégis teljesen kimerülten hagytam el a helyszínt.

A szűk helyre való tekintettel a szervezők kreatívabb eszközökhöz is nyúlhattak volna. Egy kis vetítősarok biztos javított volna az élményen, ahol esetleg magáról a művészről is többet megtudhatunk. A képek elkészülésének körülményeiről is szívesen olvastam volna. McCurry egyik sajátossága, hogy sokszínűen mutat be különböző kultúrákban élő embereket. Ezeknek a képeknek története van, és érdemes lett volna foglalkozni is velük. Borzasztóan szomorú volt ebben a minősíthetetlen formában látni egy ilyen, sokáig várt kiállítást. Nem véletlen, hogy a megnyitó után több negatív kritikát is kapott. Csak remélni tudom, hogy a szervezők legközelebb a közönség érdekeit is figyelembe veszik, főleg, ha ennyire nagy érdeklődésre számítanak.