Egy könnyed év áprilisi éjjelén meghalt az apám
Sohasem látott, sosem láttam
Azon az áprilisi éjen nem halt meg az apám
Sosem volt bennem, sosem volt nálam

Úgy ment el, hogy nem is köszönt
Se előre, se meg, se viszont
Egy soha nem létező viszonyt
Minek artikulálni

A szavak mint íratlan papírdarab
Fölöslegesnek tetsző nyárfavirágként
Gomolyogtak a tavaszi szélben
A meg nem ismert félteremtőm
Dolgavégezetlen elmenetelében

Erőtlen volt ő, kevés, kicsit rossz
Végtelenül gyenge
Legyőzte az akarat hiánya
Így nyert meccset a láthatatlan bajnok
Felette

Hogy meg sem születtem
De a bútorra szánt pénzt a kártyára bízta
Mindegy
Továbbajándékozott
Olcsó konyakmeggy volt lénye
Kívül édes búfelejtő
Belül kommersz alkoholféle

Hogy gyerektartást nem fizetett
És látni sem volt mersze
Hogy féltestvéreimről mit sem tudtam
Volt az életem lánctalan terhe

Bogáncs-átkát, mint mindenki
Otthonról hozta
Neheztelni rá nem lehet
Mikor részegen tántorgó anyját
Döbbenten, facsarodva nézi
A kisgyerek

Láttam ilyet én is kölyökként:
A város mocskos hóbuckáján fetrengő nőt
Ötéves forma kislányát, ahogy szeme elé képzel egy vattacukor felhőt
Hogy ne lássa
Édesanyja mindent, ami szép lehetne
Lehányva próbálja összeszedni magát
Itatva gyermekével saját méregpoharát
Hirtelen rájöttem, rájöhettem
Apám inkább ne is legyen
Ha ennyit bírna mutatni példaként
Fiának

Köszönnöm kell, hogy nem mutatta
A lecsúszott szobrász faragta röpképtelen sast
A kasztrált bikát, a cirkuszi medvét
Ahogy tavának zavaros, pocsolya medrét
Koszos körömmel kotorja

Azt mondják, vidám volt
A híg élet bolondja

Köszönnöm kell, bár ő sosem köszönt
Se el, se meg, se viszont
Atomi rokonságunk, emberi tét nélkül
Elnyeli úgyis majd egyszer a horizont