Courbet-val, a festőmesterrel (egyébiránt ő ajándékozta meg saját magát ezzel a címmel) való megismerkedésem is egy érdekes történet. Ha gondolják, elmesélem. Rendben, akkor elmesélem. Tehát, mint mondtam, kellemes, üde tavaszi délután volt, és én valami véletlen szeszély – vagy mi a csuda – folytán épp Courbet kedvenc párizsi kiskocsmája környékén bóklásztam, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy bemenjek és megismerkedjek vele. Már a kocsma előtt toporogtam, mikor az üvegablakon át nézve rögtön meg is ismertem: Ő az! Ki más lenne? Ő az, mondom. (Amúgy tényleg Ő volt az.) Most akkor bemenjek? – kérdeztem magamtól. Hülye kérdés, persze, hogy menj be, válaszoltam magamnak. És bementem. Egyenesen a Mester asztalához siettem, és szent meggyőződésből így szóltam:

Jó napot, Courbet úr!

A Mester söre mögül egy pillanatra zordonan nézett rám, aztán dörgő hangon, hatalmasan felkacagott.

– Hohó! Önnek kiváló humora van, uram! Ez az egyik festményemnek a címe. Barátommal és mecénásommal való tájbéli találkozásomat örökítettem meg rajta. Azt tudja-e, hogy a kép eredeti címe: A Zseni és a Pénz találkozása?

Bólintottam, mire Courbet arca egyszerre fölragyogott.

– Akkor Ön elég sokat tudhat, uram. Kihez van szerencsém?

Ekkor közelebb hajoltam hozzá, és jobbra-balra lesve, hogy nem hallja-e más, amit mondok, ezt válaszoltam.

– Pszt! – suttogtam, mutatóujjamat a számra téve – Jahoda Sándor vagyok, író

– Gondolhattam volna… – sóhajtott fel keserűen Courbet, és söréből egy jókorát kortyolt – Mindenesetre foglaljon helyet itt nálam, Sándor – dörmögte aztán.

– Köszönöm, de ha kérhetném: Sanyi.

– Hát legyen! – csapott az asztalra a Mester, úgy, hogy az asztalán lévő kurta szárú kispipája pont a nyitott szájába szökkent (esküszöm, így volt). – Hm. Akkor, Sanyi. Nekem így is jó. Ezen már nem fogunk összeveszni.

És Courbet vállát megvonva rágyújtott a pipájára, míg én egy szál cigire. Egy ideig szótlanul füstölögtünk. Végül, megtörve a csendet, elnyomtam a csikkem, és megszólítottam.

– Úgy tudom, Courbet úr…

– Gustave. Esedezem, Gustave.

– Á, persze, tehát Guszti…

– „Guszti”? – húzta fel szemöldökét a Mester, majd ismét megvonta a vállát – Guszti. Miért ne. Guszti. Ez tetszik. Mondja, Sanyi, hol tanult meg ilyen jól franciául? Ön idegen, ha nem tévedek.

– Tévedés kizárva. Magyar vagyok, és autodidakta módon tanultam meg franciául, mint ahogy az írást is…

– És én is a festést… Tudja mit, Sanyi? Ön egyre szimpatikusabb nekem. Nem inna velem egy pofa sört?

– Ö… Szívesen, Guszti! A legnagyobb örömmel.

– Gárszón! – dörögte a pult felé a Mester. – Kettőt abból a világosból, de izibe’! Világos?

– Ön nagyon büszke ember, Guszti – jegyeztem meg egyik ámulatból a másikba esve.

– Én vagyok Franciaország legbüszkébb és leggőgösebb embere – mondta szerényen, hatalmas asszír-szakállát simogatva.

Érkeztek azonban a sörök.

– Figyeljen, Sanyi. Ha jóba’ akar lenni velem a továbbiakban is, hagyjuk a búsba ezt az „Önözést”, tegeződjünk! No?

Nyeltem egyet, már nem tudom, miért, nyilván a szomjúságtól, aztán határozottan rávágtam – az asztalra.

– Gusztikám! Legyen meg a te akaratod! Csirió!

– Csirió, Sanyikám! – szólt vigyorogva Courbet, és úgy összekoccantak a korsóink, hogy majd’ össze nem törtek.

Minthogy a hangulat egyre jobbnak bizonyult, úgy éreztem, eljött az ideje, hogy villámkérdéseket szegezzek a fejének.

– Te, Guszti, egykomám! – kezdtem el feltenni a keresztkérdéseket. – Mondd csak, izé… hogy vagy mostanság?

– Köszönöm kérdésed, Sanyi. Mindent egybevéve, azt gondolom, egész jól – válaszolta gyanútlanul, majd egyetlen kortyintásra leküldte a szinte teli korsó sört. Aztán kézfejével megtörölve a szakállát, óriásit böffentett, és vidám arccal visszakérdezett – Mer’?

– Hát… csak mert – mondtam egyre lelkesebben – van az A Világ Teremtése című képed…

– Elég jól sikerült alkotásom, annyi szent – szólt Courbet, majd a kocsmáros felé tartotta jobbja mutató- és középső ujjának egyezményes V-jelét, mondván, hogy: még két sör lesz, fiacskám, de egyik lábad itt legyen, a másik ott.

– Magam is azt hiszem, Guszti – ismertem el. – Csak, ha már a kép… hm… igencsak realisztikus, akkor… úgy vélem… hogy a kép címe is lehetne realisz…

– Én realista vagyok! A legnagyobb! – fortyant fel hirtelen, majd miután megérkeztek a sörök, szemmel láthatóan rögtön megenyhült irányomban.

– Tudom, tudom! – helyeseltem buzgón. – De ha egy találóbb, frappáns, sőt, érzékletesebb címet adtál volna a képnek, talán nem porosodott volna száz évig a… hanem…

– Mire gondolsz, Sanyi? – kérdezte kíváncsian a Mester, nagyot húzva a söréből.

– Öö… mondjuk, hogy… címnek sokkal jobb lenne szerintem a… nos… szóval, hogy a… Széttárt női combok, avagy a nagy, szőrös pina

– Nem rossz, nem rossz… – mondta elmélázva Courbet. – Egyik kritikusom arról áradozott, mennyire szépen festettem meg a hasát… hm… én is valami hasonló címet szeretem volna adni… de valljuk be, a Tied klasszissal jobb. Gratulálok!

– Ugyan, Guszti! Ne hizlald a májamat, kérlek! – mondtam, szerényen mosolyogva, és vadul belehörpöltem a sörömbe.

– Tudod mit, Sanyi? – csapott rá hirtelen az asztalra a Mester, mire kurta szárú kispipája kipottyant a szájából: pont az asztallapra (esküszöm, így volt). – Most kezdtem el festeni a Műterem című képemet, és arra gondoltam, hogy… hogy…

– Hogy? – nógattam szelíden.

– Hogy Te is rajta lehetnél, az összes barátom… Amúgy Baudelaire is rajta lesz, ahogy a sarokban pipázva olvas… Ismered őt? Óriási költő.

– Ki ne ismerné? Öö… olvastam a… hm… köteteit, de… személyesen még…

– No! – nyújtotta felém lapátkezét Courbet. – Csapj bele bátran! Megegyeztünk?

– De én… izé… ez olyan anakronizmus… lenne… mármint hogy… értsd meg, Guszti… ez egy időcsapda… egy… öö… egy totális abszurdum… tudod, hogy gondolom… hogy valaki a jövőből… izé… ide jön… és… és… hm… hogy a mostani ittlétét… megörökítsék… ez roppant veszélyes vállalkozás… és… ez… beláthatatlan következményekkel… járna… beláthatod, Guszti, hogy…

Courbet beszédemből (azt hiszem) egy árva kukkot sem értett, de szemmel láthatóan rettenetesen megsértődött rám. Fortyanó dühvel, újra a szájába vette kurta szárú kispipáját (talán nem túlzok, ha azt mondom: nagyon pipa volt rám), és rágyújtott. Egyet-kettőt pöfékelt, aztán villámló szemmel rám dörgött:

– Hát úgy! Hogy van a földön bárki is, aki nem kíván rajta lenni egy Gustave Courbet-festményen!

– De Guszti!…

– Önnek ezentúl csak Gustave Courbet úr! Értve vagyok, Jahoda úr?!

– De… – hebegtem.

– Nincs de! Ezt kikérem magamnak. És Ön nem a barátom többé, vegye tudomásul! És Önnek nyoma sem lesz ezek után az életművemben, arra mérget vehet! Mintha nem is találkoztunk volna, sohasem! Na? He? És most vegye a sátorfáját – mutatott ellentmondást nem tűrően a kocsma kijárata felé –, és takarodjék a szemem elől!

– De két söröm is volt… – nyöszörögtem kétségbeesve.

Öntől nem fogadok el pénzt, még ha alkotói válságban lennék is, akkor sem! Tehát húzza el innen a belét, Jahoda úr, különben kórház lesz a vége!

Mi egyebet tehettem, kezeimet tördelve, kioldalogtam a kocsmából. De odakintről még óvatosan bekukkantottam, és meglepődve azt kellett látnom, hogy a Mester nevetve, vígan beszélget a kocsmárossal. Még most is meg vagyok győződve róla, hogy rajtam mulattak. Jó, motyogtam magamban, hazafelé kullogva, nem vagyok többé Courbet barátja, kénytelen leszek belenyugodni. A vereséget is tanulni kell.

A késő délutáni, tavaszi napfény eközben vigasztalón, őszinte részvéttel simogatta árva fejemet…

… és ebben a pillanatban ágyam mellett a jó öreg, szovjet típusú nagy vekker brutálisan felcsörömpölt.