Gionnali bőrét a szél kiszítta már, kicserzette,
és hajába sókristályok tapadtak, mert reggel
fejét belemártotta a tenger habjaiba, hogy
magához térjen az éjjel kárpitjából, tehát
a szemhéjára ragadt csillagport lekaparja.
Mint minden nap, mióta a tengeren hánykolódik,
szerelmére gondolt, ínyét felvérezte és
az evezőre levelet írt neki és vallomást, aztán
bordán ütötte magát, hogy emlékezzen, milyen,
mikor a nő magával nem bírva ül rajta és
tekereg, visong, ugrál. Éjjel jobb volt, álmában
két barátja hóna alá nyúlva húzta a gyökérhez,
ahonnan minden indul, legalábbis Gionnali álmai
rendre így kezdődtek, míg szerelme lándzsával
szét nem kergette barátait, hajába tűzte Gionnali
térdszalagját, és felemelte a gyűrűt, amivel
eljegyzésük örök lett és megpecsételt, és a gyűrű
felizzott, Gionnali pedig hörögve ült fel
iránytalan csónakján. Két hétig még hánykolódott,
aztán derékon kapta a halrajokat, és nagy levegőt
vett a korallok, kagylók, csigák és rákok mellett.
