“Nagyon hiszek benne, hogy ez az anyag sokat segít majd abban, hogy lássuk, hogy kik vagyunk. Hogy lássuk meg, hogy kik vagyunk. És azért, mert néha sötét, néha véres, sokszor szenvedélyes, sokszor fizikailag fájóan szenvedélyes képet kapunk magunkról, ösztöneinkkel, fekete vágyainkkal, hibáinkkal, az nem rossz dolog, nem titkolni valóan szégyenletes. Hanem valódi, igazi világ. Ezek vagyunk mi. És… ez vagyok én.”

Alföldi Róbert fent idézett szavai indítják útjára a látogatót A múlt szabadsága című fotókiállításon, mely a Mai Manó Házban került bemutatásra. A tárlaton a magyar neoavantgárd irányzat legjelentősebb egyéniségeinek munkái jelennek meg, párhuzamba állítva a korszak világhírű alkotóival, akik művészi szintre emelték az általánosan elfogadott „művészettel” való szembe fordulást. A gyűjtemény különlegessége abban rejlik, hogy Alföldi személyesen kutatott fel kallódó képeket, nem csak a minőségre való érzékenységgel, hanem rendkívüli szenvedéllyel végezve ezt, hiszen, ahogy ő mondta, zsigerileg kötődik ezekhez a munkákhoz.

Többek között erről a kötődésről is beszél a Rieger Johanna által forgatott interjúban, amely a kiállítás egy pontján teljes hosszábban megtekinthető. Érdemes végighallgatni, mert a benne elhangzó történetek, információmorzsák közelebb hozzák a látogatóhoz a gyűjtemény darabjait, s egyúttal azok alkotóit is. A múlt szabadsága ugyanis nem az a kiállítás, amely szemlélhető távolságtartással. A fotók egyszerűen magukba vonzanak. Olyan mély betekintést engednek az egykori fotóművészek hétköznapi életébe, hogy teljesen elszakadunk a jelentől. Az egész egy már-már zavarba ejtően intim élmény.

A tárlat drámai hatását egymásnak feszülő ellentétek sora növeli, mely az identitáskeresés, a megmutatkozás iránti vágy és a rejtőzködés ösztönének szembenállásából indul, s mögötte sorakoznak fel továbbiak: fény és árnyék, mozdulatlanság és elmosódás kontrasztja, a testi fedetlenség és a képtorzítással történő eltakarás ellentéte. Ugyanúgy szerepet kapnak a véletlen „így sikerült”-ek, az önfeledt játszadozás, mint a tudatos kísérletezés a fényképészet, mint eszköz határaival. Tovább fokozza a feszültséget a képekből áradó teátrális erő és a magány összeütközése, valamint a korszak külső bezártsága és az egyén belső szabadságkeresése. A legnagyobb, az egész gyűjteményen átívelő ellentétet talán Alföldi Róbert szavai írják le a legpontosabban: „Ezek nem ártatlan képek. Sőt, mai szemmel azt lehet mondani, hogy ezek durvák, önkínzóak, öncsonkítóak, perverzek, tiszteletlenek, káromlóak, tisztességtelenek, romlottak. […] És mégis azt gondolom, hogy ez egy ártatlan anyag.”

Hiszen mi lehet ártatlanabb, mint önmagunk pontos feltérképezése? Mi lehet tisztább, mint egy olyan önazonosság megélése, amire nem teheti rá kezét a társadalom, nem befolyásolhatják külső tényezők? A fényképek alkotóinak célja sok esetben nem feltétlenül művészi munka létrehozása, sokkal inkább a határok feszegetése lehetett, amellyel ennek az érintetlen „én” állapotnak megtalálására törekedtek. Ha kimondatlanul is, de mindannyian erre törekszünk. Alföldi szavaival élve, „az ember próbál valahogy […] fedésbe kerülni saját magával”. A múlt szabadsága egy hatásos, felkavaró szembesítés önmagunkkal, melynek tanulsága az, hogy a bennünk élő „én” megismerése és kinyilatkoztatása kínzóan fájdalmas folyamat, egyúttal mégis a legfelemelőbb érzés, amit életünkben megtapasztalhatunk.