semmi szín című verseskötete a Könyvfesztiválra jelenik meg; a Műút szerkesztője, négy és fél verseskönyv és egy regény szerzője, vizuális művész: ír, olvas, firkál de elmondása szerint az utóbbi időben a sorrend megcserélődött, és ma már inkább firkál, olvas, ír. Következő lépésként szeretné kötetbe rendezni a meglévő avantgardista szövegeit, képverseit, grafikáit, és tervez egy raplemezt is. Mindezek mellett áprilisban kiállítása nyílt, amelyen három másik költő, Áfra János, Tóth Kinga és Fenyvesi Ottó képzőművészeti munkáit is megtekinthetjük. kabai lóránt beszél szerkesztői munkáról, nehézségekről, verspromócióról, tehetséggondozásról és persze az új kötetről.

_SAM5030

FÉLonline.hu: Az új könyved, a semmi szín a Tiszatáj Könyvek sorozatban jelenik meg. Az avasi keserűt annak idején beadtad a Magvetőhöz is. Most szóba jött, hogy őket keresd meg az anyaggal?

kabai lóránt: Az egész kötet összeállásának elég érdekes a története. Amióta az avasi keserűnek az utolsó szövege elkészült, nem nagyon írtam verset, viszont elkezdtem írni ’12 őszén egy sorozatot próza formában. Ebből jó pár rész megjelent különböző lapokban, és igen, elküldtem a Magvetőnek a prózakötet-tervemet, amire nemet mondtak, nagyjából ugyanazokkal a szavakkal, amelyekkel előtte a verseskötetre. Aztán elküldtem a Tiszatáj Könyvekhez, ők igent mondtak. Tavaly ősszel jelezték, hogy most, a Könyvfesztivál környékén jönne ki a könyv, mire én időt kértem, mert korábban is éreztem, hogy nem stimmelnek ezek a szövegek így, és akkor még inkább ezt éreztem. Pár hét után megkérdeztem, hogy ha egy verseskönyvet csinálok belőle, akkor is vállalják-e. Utána hónapokat dolgoztam, hogy a korábban kispróza formában írt szövegeket megszűrjem, kidobáljam azt, ami ilyen formában használhatatlan, a maradékot pedig átírjam versekké. Most úgy érzem, hogy sikerült az adekvát formát megtalálni ezekhez a szövegekhez, azt, ami a saját formájuk, és azok az alkotások maradtak meg, amik valóban érdemesek arra, hogy megmaradjanak.

Van ebben még bármi izgalom, vagy szimpla rutin egy ötödik verseskötet megjelenése?

k. l.: Nincs rutin, most is be vagyok szarva, hogy fogok-e még írni, mert rohadtul nem megy. Ugyanúgy megvan bennem az, hogy lehet, hogy ez az utolsó verseskötetem. 2011 óta nem írtam verset, és ezeket a szövegeket is inkább csak leírtam prózaként, majd átdolgoztam. Szintén ’12-ben írtam utoljára recenziót, pedig előtte eléggé aktív voltam, sok kritikát, esszét írtam. Most nem megy. De nem is az a jó szó, hogy nem megy, hanem valószínűleg gyáva vagyok, és megijedek attól, hogy ha eszembe jut egy jó mondat, az valóban jó-e. Egy-két barátom azt állítja, hogy az lehet a gond, hogy túl sokat foglalkozom mások szövegeivel a sajátjaim rovására. Hajlok rá, hogy ebben van valami. Azzal, hogy szerkesztőként működöm, napi 8-10-12 órám elmegy, utána hamarabb rámondom a fejemben lévő mondatra, hogy az használhatatlan, és fel se jegyzem.

Eléggé átgondoltnak tűnik a semmi szín Facebook-promója, de ez már így volt az előzővel, az avasi keserűvel is. Mennyire lényeges a verspiacon, hogy jelen legyen egy kötet a közösségi médiában?

k. l.: Nagyon. Azt hiszem, hogy a legtöbb irodalmár, a legtöbb kiadó még mindig nem tud mit kezdeni azzal, hogy ha valami megjelenik a Facebookon, annak milyen ereje van. Mint szerkesztő, akinek van közel háromezer ismerőse, sokkal nagyobb elérést tudok produkálni, mintha erről senki nem szólna semmit, ha nem lenne Facebook-oldal, nem lennének ezek a kis promóciós kampányok. Látom, hogy az emberek rámozdulnak, látom, hogy mit osztanak és hogyan, hogy mire harapnak: hogy az mitől lesz izgalmassá számukra. Ez egy olyan felület, olyan lehetőség, amit butaság nem kihasználni, és erre ugyanúgy szüksége van az én könyvemnek, mint az általam szerkesztetteknek.

_SAM5031-Edit

Az új könyv felvezetésének az is része volt, hogy a két legutóbbi kötetedet (klór, avasi keserű) elérhetővé tetted a blogodon, a korábbi kettő (nem kijárat, hiba nincs) azonban nem került fel. Beszélhetünk itt valamiféle folytonossági hiányról a kötetek között?

k. l.: Ez nem tudatos döntés ilyen szempontból. Ha akarok érezni törést, akkor bárhol tudok a kötetek között, bár pont a nem kijárat és a hiba nincs nagyon egymásra épül, de egyáltalán nem érzem a klórt nagyon távolinak a hiba nincstől. Ott is visszatérnek motívumok, visszaköszön egy vers valahol. Szerintem inkább van egy folytonosság. Szeretném, hogyha lenne, miközben nem erre gyúrok, de tényleg azt hiszem, hogy ezek működnek egymás után az ismétlésekkel, kihagyásokkal, egymásra játszásokkal.
A semmi színben a szövegek pontosan úgy idézik a korábbiakat, ahogyan eddig is történt nálam. A nem kijárat és a hiba nincs között egyenes átvétel volt a láthatatlan szerző arcképe c. vers. A semmi színben van egy olyan szöveg, egy versbe beépített részlet, ami megint csak a láthatatlan szerző arcképét húzza elő újra, plusz jó néhány mondat innen-onnan átkerül. De filológus legyen a talpán, aki ezeket egyenként mind feltérképezi. Egyébként izgalmas háló lenne az a sok dimenziós koordinátarendszer, amiben ezt el lehetne helyezni.

A borító, a képek, illusztrációk különleges jelentőséggel bírnak számodra?

k. l.: A kinézet, az mindig fontos. Már a legelső, nulladik könyvnél is fontos volt, hogy ez meglegyen, nagyon szép kis rajzokat csinált az én inkább nem jó szövegeimhez egy grafikusnak tanuló barátom. Aztán amikor a nem kijáratot összeraktam, tudtam, hogy melyik sorozatomból akarok hozzá úgymond illusztrációs képeket, de szerintem többek voltak ezek illusztrációnál. Ott a számokkal is foglalkoztam, hogy hány vers van egy ciklusban, hány ciklus van, hány kép van hozzá… Ezt a klór után szerencsére el tudtam engedni. Ahogyan a Műúttal, a saját köteteimmel is mindig olyat akarok, amit jó kézbe venni. Legyen jó megfogni. Kicsit sötét, maszatos a hiba nincs, de olyan szépen van tördelve. A klór egészen jól sikerült, úgy működik, ahogy elképzeltem. Az avasi… ugyanígy, ahol pedig nem saját kép volt: tudtam, hogy mit akarok csinálni, meg is volt a borítókép, amit máig kedvelek, de nem éreztem elég erősnek. Aztán volt egy pillanat, amikor találkoztam egy századeleji képeslappal, amire ránéztem, és azt mondtam, nna, ez az igazi borítókép. Éreztem, hogy ez az idill kell ehhez a címhez és ezekhez a szövegekhez.

Mire számítson a semmi színben az, aki mondjuk még nem olvasott tőled?

k. l.: A szigorú válaszom az, hogy ha úgy kezd el olvasni valamit, hogy valamire számít közben, akkor felejtse el, és ne olvasson semmit. A kedves válasz, hogy úgy kezdjen olvasni, hogy bármit olvashat. Lehet, hogy nem fog jólesni neki elsőre néhány kitétel. Néhány kiszólás még kevésbé fog jólesni. Néhány trágárság nagyon szarul fog esni.

_SAM5051

A kötet utolsó két sora Kemény István: A királynál versének átirata (záróvers: ahol nincs tenger sem), de említhetnénk a rájátszások, utalások, jelöletlen idézetek sorában József Attilát, Ady Endrét, a Slayert… Lehet egyáltalán a verseidet ezek nélkül értelmezni?

k. l.: Nagyon bízom abban, hogy igen, tehát ha nem ismered a forrásszöveget, és nem tudod, hogy mire utalok, akkor is működnek. Szeretném azt, hogy ezek csak nyissanak egy újabb dimenziót, egy újabb lehetséges jelentésréteget. Ha felismered, hogy ez itt mondjuk József Attila, ez itt Kemény-allúzió, hoppá, ott egy Nemes Nagy, véletlenül, itt meg egy Berzsenyi egészen véletlenül, nem olyan, mintha az lenne… ha ezeket felismerik, legyen egy plusz, egy aha-élmény. De a célom az, hogy maguk a szövegek működjenek. Nem mankóként gondolok rá. Ahogy a József Attilát mondtad, mint aki az életét csak ráadásként kapta, és talált tárgyként visszaadja: talált tárgy legyen az, amit én talált tárgyként kezelek.

Hosszú ideje foglalkozol tehetséggondozással is a Szöveggyárban, ennek a témának most talán több figyelem jut, mint általában. Mit jelent számodra a tehetséggondozás?

k. l.: Nagyon szeretem a szerkesztői munkát, és azt szeretem benne, hogy azt csinálom, amihez, azt hiszem, valóban értek. A tehetséggondozás pedig jócskán túlmutat ezen. A Szöveggyárban immár öt éve jó néhány szerzőt eljuttatunk oda, hogy a saját lábára álljon. 2013-ban összehozták a Gömbhalmaz nevű csoportot, azóta is volt minden évben táborunk, idén is lesz, és ez fontos dolog. Találkozom ezekkel a fiatalokkal, és tudunk egymásra hatni oly módon, hogy amihez értek a szakmából, azt próbálom átadni nekik, és közben én is kapom tőlük a nagy impulzusokat. A szöveggyárasaim mindmáig leggyakrabban nekem küldik el először az írásaikat. Ez nekem nagyon sokat jelent, nem adnám semmiért. Nem azért, mert itt én vagyok valaki. Itt az a fontos, hogy ők jussanak túl a legnehezebb részen, hogy hogyan indulsz el egy pályán, mit tapasztalsz, hogyan állnak hozzád. Tudsz ennél fontosabbat?

Fotók: Kristóf Levente